Ádám

Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,

én ősapám, mert fáj, hogy létezem

s a nevem: ember. A gond szolgaágyán

feléd lóbázom csüggeteg kezem.

Papagáj, tigris közt csúf emberállat,

kire kövér kenyérfa bólogat,

körömmel vakarod vörös szakállad,

s úgy képzelem, hogy véres a fogad.

Ó, első ember...Ó fájdalmak Kútja...

Te vagy a szennyes óceánnak kútja,

amelyből fájó sorsomat öröklöm.

Bár láthatnálak színről-színre téged,

hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,

őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.