ADORJÁN BOLDIZSÁRHOZ

Mélységes völgyben, olyan mélyben,

Hogy, amik állnak közelében,

A mozdulatlan gránitbércek,

Ezen vasnál vasabb falak,

Még ők is, amint ott lenéznek,

Szédülni látszanak...

E mély völgynek legmélyebb fenekén,

Hová a napvilág fél-feketén

Jut el csak a sok bujkálás miatt,

S hol a hold, ez a szép fonóleány

Olyan kisérteties szálakat

Ereszt éjenként ezüst guzsalyán,

Mikéntha fonna szemfedőt magának...

A völgyben ott, egy nagy szomorfűzfának

Tövén, nyílt egy kicsiny virág.

Homály és lombok takarák.

Nem volt körűle semmi, semmi fény,

Csak egy fagyott nagy harmat reszketett

- Egy örökkévaló könny - levelén,

Mint a gyémánt a vérző seb felett.

Mert a virág piros volt... nem csoda,

Egy összetépett szívből támada.

Kevés vándor fordult meg itt e tájon,

Kevés szem akadott meg e virágon,

De aki látta őt,

Hamarjában nem mehetett el,

Ott állt csodálkozó szemekkel

E bű-növény előtt,

És nézte, nézte, s érzett kínokat.

Miktől a lélek szerteszét szakad,

De míg igy ölte őt az, amit láta,

Szivott bódítón-édes illatot...

Barátom, ez a fájdalom virága,

Ez a virág lantod zenéje volt. -

Miért tiprád el ezt a szép virágot?

Mért hallgatott el így kezedben a lant?

Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad,

S mintegy zokogva húrja kettépattant?

Nem kiáltott rád a lelk’ismeret,

Midőn rátetted gyilkos kezedet?

Mert gyikos vagy, megölted

Nem testedet,

De ennél sokkal többet,

Jobb részedet;

A lant a lelke a költőnek,

S te, hah te lelkedet öléd meg!...

Egy költő-lelket semmisítni meg!

Nem ismeréd tán küldetésedet?

Szent és nagy ez valóban,

Amely föld pusztulóban,

Haldoklófélben van, amelynek már

Nem használ sem eső, sem napsugár:

Az a költő könnyhullatásitul

S mosolygásától ujra fölvirul.

Mivel felelsz majd, hogyha egykoron

Az, aki küldött, számadásra von?

Ha mondja majd: „Nézz arra lefelé,

Amerre tetted útadat,

Jól látszik, hosszu sivatag...

A rád bizott földet nem míveléd!”

Föl, föl, barátom, drága minden perc,

A föld futócsillagjai vagyunk,

Csak addig élünk, míg leszaladunk;

Maholnap a bíró előtt lehetsz.

Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod,

Leheld beléje búbánatodat,

Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot

Sohajtja, akkor a legboldogabb.

Dalold el mind, mivel szived teli,

S minden hang, amely ajkadon kijő,

Lelked darabja légyen... oly dicső

Kín és gyönyör között elvérzeni!