Ádventi köd

Tél van megint!

Reggel amint

fölébredek,

még betekint

az utcalámpa

sötét szobámba,

mert odakint

köd van megint.

Elbuvik a

nap-paripa

az ég dugottabb

aklaiba,

hova a csillag-

állatok bujnak

nappalira:

Kos, Bak, Bika...

Tán a ravasz

égi lovas

»sötéten tartja«,

míg egy kamasz

s vig turf-inas

a forró pálya

gyepét kitárja:

az uj tavasz.

S én mint kinek

nagy versenyek

tétén végső

reménye remeg,

szorongva kérdem,

mit rejtenek

e függönyök

s az istenek?

És lesz-e még

hogy fölfakad

a borulat,

s küld-e a nap

egy sugarat,

mint vért a seb,

vagy megfuladt

a köd alatt?

És lesz-e még

Lángja elég

hevitni, mint

valaha rég

e földi lét

fagyát s az ember

vak életét

valaha még?

Ágyon ülök

s nincs egy szemernyi

kedvem kikelni.

Talán örök

marad a köd

amely beföd

s kásásan ing a

tetők fölött.

Óh könnyű rímek,

friss zengzetek,

csengessetek!

Végem, ha vígaszt

nem lelhetek

tibennetek...