Ady Endrének

Hajdan mint bajnok társa mellett,

melletted mentem harc elé:

neked egyfelé győzni kellett,

nekem harcolni kétfelé.

Győztél; s a harc új harcot ellett,

visszáját úntig meglelé,

s harccal a szívem úgy betellett:

alélva kérdem: több jön-é?

Ó te rég ismert ismeretlen,

ki mellé csúful emlegettek,

kinek nem tudtam lenni társa,

de egy anyánk volt: Magyarország:

Mégis vérek vagyunk mi ketten,

bár ellentétek, együtt eggyek,

harcom a harcod folytatása,

s testvérül szólok íme hozzád:

Kit nem értek, kit sohse láttam,

ki mellé csúful emlegettek,

ki vagy, bár nem szeretsz, barátom,

jobb mind sokan, akik szerettek;

halld, már a hangom alig hallszik,

mint lámpa, melyet elfeledtek,

egyedül és lassan kialszik,

s a koncert egy hanggal fakóbb,

s egy szinnel némább lesz a rajz itt,

hol együtt voltunk hallhatók:

megint álomba hull Magyarhon?

szólnak már titkos altatók.

Még egyedül te állsz a parton,

éjig a bukó napba nézve,

s hogy jő mögötted, nő az alkony

hátad mögött, nem veszed észre:

Ébresztő, ébredj! Vagy kivárod,

mig a hazug hold megigézne?

Neked kell mindent megcsinálnod,

azt is ám amit én akartam:

te kiállod! (Én már kiállok.)

Én már elhallgatok zavartan.

Nem értek hangos lenni. Téged

meghallanak. (Én már meghaltam.)

És kincsemet hagyom tenéked:

elődöm voltál, légy utódom:

az üszköt, ami bennem égett,

máglyádra vetve, elhuzódom.

Nem! amit mondtam, fájdalom volt,

Nem! nem! bűn volt, amit beszéltem,

mikor a szívem arra gondolt,

hogy szálljon el dalom a szélben:

amit zengtem, örökre zengtem,

és nem halhatok meg, ha éltem.

Nem értek néma lenni. Nem, nem!

S szavam pelyhét nem vethetem

idegen ajk sodrába. Ennen

törvényem lenni végzetem...

s mig képet oltáromra vágni,

avagy szinnel igézni bírok

idegen kép nem fogja látni

hajolását acél nyakamnak,

s csak oly istent fogok imádni,

akit én alkotok magamnak.