Ady Endrének

Mester, egy ifjú agg, setétlő béna, sánta

Szól félszegen feléd, motyogva és szelíden:

Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ívben

Olvasva énekeid a vénhedt utcasárba...

S ki elmekegte őket, nyifegve csendesen,

S halk, holdas esteken, vetvén a keshedt ágyot

Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott

Málé kis inasod én szörnyü Mesterem.

Alázattal szelíden, ki ünnepelni jöttem

Könnyes, fakó szívemmel és trottyos térdemen;

Mely úgy fáj alkonyatkor, csúzos bokámba lenn,

Mikor elaggott felhők boronganak fölöttem.

Mert isten vagy, csekélység és két isten és három

Oly bús, kietlen mindegy... s eszembe jut a tantim,

Ki egyszer látott téged a pályaudvaron kinn,

S szegény, jó grószpapa, ki ellenőr Parádon.