ADY ENDRÉNEK

Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.

Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven,

S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden,

S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.

Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,

Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,

Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit

Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen...

Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz

Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből,

S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől

Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis,

Áldlak, mert csodát mívelsz... bénák s vakok között,

Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,

S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,

Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött...

Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik,

Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had

Üvölt vala... s ki szólt: Ha ki szivében fáradt,

Énhozzám jöjjön el, s lel megnyugasztalást itt...

Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan

Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt,

Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt

Furcsán kongott... s az éjben verseid mondogattam...

Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,

Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel,

S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível,

Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.

Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak,

Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem

Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,

Félénk apostola az én erős uramnak...

De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt

Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott,

És akit meg se láttak, bár választott magyar volt,

S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat:

Az ő fia vagyok, az ő vére és teste,

S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem

Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem,

S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este...