ÁKÁC-FEJFA.

Bus szenvedő élt a világon,

Baját nem mondta senkinek;

Magában állt, mint a beteg

Tölgy áll a messze pusztaságon!

De sápadt homloka,

Amelyre mély redőket vése

Lelkének elzárt szenvedése,

Lőn annak szónoka.

Kertébe egyszerű lakának

A szél ákácot ültetett,

Az ákác volt éber tanúja,

A kín mikép csapdosta, dulta

Sápadt foglyát, az életet!

S a haldokló ágyához amidőn

Egy jobb világ követje lépe:

Az ákác szívesen sírfája lőn.

Hisz ő volt úgyis élte képe!

A szenvedő e hant alatt pihen,

Hideg sirjának mélyiben.

Felette hír, köny nem ragyog...

A kert ákáca én vagyok!

A természet keze

Ákácfának mit ad?

Szuró tövis közé

Halvány virágokat!

Halvány virágom hullatag vala,

És tüske nélkül nem virúlt,

S a gyilkos tüske mindig fennmaradt,

Bár a virág lehúllt!

Kemény sorsnak keze

Halandónak mit ad?

Halvány örömihez

Metsző fájdalmakat!

A boldogság piros borában is

Egy-két csepp mindig rejtett fájdalom;

S muló öröm sem látogatja meg,

Kit szenvedés vas-karja nyom.

Az éj hall átkozódó hangokat;

Panaszra sárga fejfa nem fakad,

Lehullt örökre bár

Halvány virága, levele:

De, melyek lepték ágait,

Le a tüskék vele.

S szenvedni kit látott sokáig,

Most nyúgodalmának tanúja...

A földi lét keserve, búja

Nem hat le a sír padlanáig.

A szenvedő e hant alatt pihen,

Hideg sírjának mélyiben,

S ki halmán szívesen elkorhadok:

A kert ákáca én vagyok!