Akárcsak egy kormos szénégető,

Akárcsak egy kormos szénégető,

fekete az apám és szigorú,

nem csókol meg, sohase nevet ő,

a homlokán titokzatos ború.

Mért nem beszél? Mi szótlanul eszünk,

s ő fölkel és a csillagokba turkál

egy hosszú csővel, a temetőútnál,

de sose mutat csillagot nekünk.

Csak nézem őt. Körötte száz csoda,

korongok, mérgek, kémszerek pora.

Olyan tudós, erős, akár az Isten.

Ha nála aluszom és a homályon

lidérceket idézek, szinte várom,

mikor zörget rablókéz a kilincsen,

hogy összetörje és vadul lelője...

Úgy szeretem s félek vacogva tőle,

és félek, hogy egyszer a fegyverével

ennen koponyáját loccsantja széjjel,

vagy elmegy innen, nem jő sose vissza,

s vérben, halálban omlik el a titka.

Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.

Ilyenkor kimegyek.

Az udvar alján

kel az újhold - oly vézna, furcsa, halvány -

olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag,

akár apám kemény és sárga arca

egy fekete keménykalap alatt.