Akivel néha találkozom

Úgy irigylem azt az embert,

akire csak néha találok

csöndes szobámban, lefekvés előtt,

vagy a szerkesztőség zajában, kezébe

temetett homlokkal, szelíden.

Túl van minden problémán,

nem komplikálja az életet,

nem bontja fel százezer elviselhetetlen

borzongásra; a rémeket elűzte.

Testét kerékbe törték, de feltámadt

s ha lassan is, de jár

s úgy nézi a kezére száradt vért,

mint valami idegen ékszert:

a bölcs emberek különös mosolyával.

Cigarettáját is mélyen odagondolva

szívja, s míg mellében kihagy

a szív, s nehéz szúrások fájnak,

barátaival figyelmesen beszélget.