ALANT ÉS FENT.

Miért néznél a ronda földre,

Ha az eget szemlélheted?

Lent: sok vészes, csalóka, dőre

Jelenség bántja érzeted.

Fojtó párát lehel ki a föld,

Verejtékén táplál penészt;

Keblében undok nyűveket költ

S szinén mérges gyomot tenyészt.

Itt bút iszol habzó kehelybűl,

Remélve: szived zaklatod! -

Futó gyönyör gyötrelmeket szűl,

A szerelem kárhozatot.

Mily zürzavar, fázás, szorongás...!

Kábán szédelgnek a fejek;

Mily kárvágy! mit elédbe dob más:

Hurok s a kő elejtenek.

A por belep, s a sár befecskend,

Bármint utáld, bármint kerűld. -

Magánál lentebb nézve becslend

Az alacsony s elveteműlt.

Dicsben él, hal s megáldva sok gaz,

Ki ügyesen ámít vala,

S a szentnek, - jót, erényt ki szomjaz -

Maró ecet vég-itala.

Mért néznél a ronda földre,

Ha az eget szemlélheted?

Szorosság fent nem fogja tőrbe

Látásod és eszméleted!

Repűlhetnek fel... s messzi, messzi...

Feletted a nyílt végtelen,

S hol a határt nincs, ami jegyzi:

A tiszta, könnyü, kék elem.

A hajnal ott kél bíborágyán,

Melynek rózsái közt aludt.

Ott lángol a nap, s a szivárvány

Épít magas, szines kaput.

A harmat onnan jő, - az illat

Oda száll anyja kelyhibűl,

S kit a lég finom árja ringat:

A víg madár ott zeng s repűl.

S bár a túlon rejtő palást van,

Nem érni földi szárnyakon:

Remény s hit, szép találgatásban,

Jár a nem ösmert tájakon.

Isten magas, szép mennye...! Majd ha

Repűlni gát nélkül lehet:

Dicsőségét, titkát ohajtva,

Oda lehellem lelkemet!