“ALÁZAT”

Csak ezt a szót ne halljam! Mert ha hallom,

Haragtól szinte reszketek.

Nem vagyok én alázatos, lemondó,

Szivem szilaj, szivem csapongó

És büszke, mint az Istenek.

Kislelküek silány erénye! Gyáva

A szív, mely éretted hevül.

Szivem fölzúdul és haragra lázad,

Ha hallom ezt a szót: alázat.

A költő másért lelkesül.

Hajolj meg - szólnak ők, a törpe lelkek, -

Egy felsőbb hatalom előtt!

Mily szolga-elv! Ne halljam ezt se többet!

Szivem az égiek előtt se görbed,

Atyáim és testvérim ők.

Mindenkoron szerény, alázatos volt

Az aljas és a korcsszivű;

Alázatbőrbe jár minden gyalázat,

Ez ékesít fel satnya vázat,

De büszke mind a jó, a hű,

De nem borulsz-e olykor térdre - kérdik -,

Ha hő fohászod égbe száll?

Nem! mert Hozzá leszek akkor hasonló,

Isten szivébe hull a köny, az omló,

Vigaszra szent részvéte vár.

Nem hullok porba, nem! mert nőni érzem

Magam csodásan akkoron;

Boldog vagyok, mert lelkem oda szállhat,

Szivembe nem lopódzik korcs alázat,

Emelkedem, midőn imádkozom.

Csak azt a szót ne halljam! Mert ha hallom,

Haragtól szinte reszketek,

Nem vagyok én alázatos, lemondó,

Szivem szilaj, szivem csapongó

És büszke, mint az Istenek.