Alázat

Ha jó szerencse fölkap és ragad:

Alázattal tűrd, el ne bízd magad.

Ne nézd le, aki lent szerénykedik,

Lehet, fönt ugyanezt veled teszik.

Ész, szorgalom, törekvés bármit ád,

Nem érzed-é százannyinak hiját?...

Mert a szerencse szűken oszt javat;

Egy kézzel ád, másikkal megtagad.

Mit ér, ha ad gyönyört és kincseket,

S szived csak egy virágszálért eped?

Dicsőség koszorúját nyujtja tán?...

De társid mélabú, sötét magány.

Világi jóbul mennél több tiéd:

Annál többet szeretnél birni még.

A teljesűlés, mint petét a nap,

Kikölti a lappangó vágyakat.

S mire elérted, mi elérhető:

Vár a koporsó, néma temető.

Kincs, hír, gyönyör... ah, mindet itt hagyod,

S legtöbbtől váló kínja legnagyobb.

A mindenség zenéjét hallgatád?...

A temetőben nincs csak némaság,

És hordta bár a tűznapot szived:

A sír sötét a sír hideg.