Alchimia

Homályos, titkos pincegádor,

Nyugtalan fény a falakon...

Tégelyek, üstök, báj-szerek közt

Búsan, balgatagon, vakon

Gunnyaszt a fejedelmi agyrém

Az engedetlen anyagon.

Virraszt a százszor bukott szándék,

Virraszt az őrült akarat:

Ólomból, rézből, porból, sárból

Átlényegítni aranyat.

Nemtelen fém, közömbös oldat:

A falat füsttel feketítve,

Táncos tűztől hevítve olvad.

Albertus Magnus, Trismegistos

Ködben és gőzben tűnnek el -

Csak az a napsugárszín csillám

A tűzpróbálta tégely alján

Nem dereng soha, soha fel...

Királyibb ábrándom van nékem,

Míg nemtelen fémek között

Vergődöm a vak sötétségben,

Kétségbeesve magamon:

Az engedetlen anyagon.

Elkésve tán, de egyre mégis

Feszül bennem az akarat:

Látszat-életből, tetszhalálból,

Vak indulatból, sötét sárból

Kicsikarni az aranyat.

Mondd Istenem, csakugyan úgy van:

Aranyat nem lehet csinálni,

Csak véletlen csákánycsapással

Te irgalmadból - megtalálni?

S ha nincs bennem rejtett arany,

Rejtett arany, rendelt arany:

Lelkemnek mért kell vívnia?

Minek a bús királyi agyrém,

Reménytelen alchimia?

Mért vagyok mindig üres tégely,

A sok jó szellem mért fut széjjel,

Mért szorongok szívtépő éjjel,

Mért vonz a tündér Lehetetlen,

Mért gunnyasztok a tehetetlen,

Az engedetlen anyagon?

S mért lidérclik a nyugtalan fény

Pincém homályos, titkos mélyén

A füstfekete falakon?