ÁLDOTT NYÁRI DÉLUTÁN

Áldott nyári délután

Járunk az erdőben,

Elakad a hang is a

Sűrű levegőben,

Messzi autóberregés

Dongássá vész benne,

Mintha mézbe szédülő

Muslicahang lenne.

Távolszakad a világ,

Nincsen, ami fájjon:

Ádám jár, és Éva jár

Édenkerti tájon.

Lomha gond, ha szállna még

Fonalat eresztve,

Mint váratlan pók, amely

Utat fog keresztbe,

Homlokunkon szétfoszol,

S nincs nyomába semmi,

Csak a nagy csönd, amelyben

Oly jó ketten lenni.

Szavak helyett ajkadat

Néma csókkal kérdem:

Mi lehet ez, tudod-e?

Érted? Én nem értem.

Szerelem? vagy boldogság?

Vagy szent-egyszerűen

Az az ősi, lusta kéj

Sejlik e derűben,

Melyet Isten érzett, a

Teremtéstől fáradt

Ifjú Isten, s jóíze

Ajakára áradt,

És egy csöppje rácsordult

A furcsa agyagra,

Mely azóta öltözik

Szívekbe s agyakba -

S mely - ó, csillagokból szűrt

Titkok lépesméze! -

Ritka órák kincséül

Lett az ember része?

Nem tudom. Csak érezem,

Hogy most e megáldott

Nyári délutánban a

Halál is megállott.

Nem jön felénk. Valahol

Ledűlt heverészve,

S míg csontajkát csiklándja

Szellők édessége,

Bordái közt bebókol

A reves homályba,

S kigyúl, mint egy piros szív,

A pipacs virága.