Áldott szegénység

Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta,

elhagytál, s én is, jaj, elhagytalak.

Most úgy idézlek, mint a spiritiszta,

éhes, sovány és légies alak.

Mert úgy szerettél, hogy rajongva vissza-

hívlak, te bátor, rongyos és szabad,

ki keserű poharát daccal issza

s tűzzel fakadnak száján a szavak.

De merre vagy? Most tán még mostohábban

élsz egy sötét és vak diákszobában,

olcsó szivart rágsz, vagy tán verset írsz?

Vagy tán fekéllyel fekszel a szemétben,

vagy mit se várva, ifjan és setéten

az asztalodra ráborulva sírsz?