Alföld

A gyorsvonat az Alföldön fut át,

s az utasok a zörgő ablakokból

bámulva nézik, mint egy új csudát.

Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor,

itt-ott egy árva, tikkadó kazal.

A búza habja szikrát hányva mormol.

Az élet alszik, mindent tűz aszal,

a gulya tétlenül delelve ődöng,

távolba búsul egy vén, puszta fal.

Kék, sárga színben ég a hevülő föld,

egy ócska, kis sip álmosan huhog,

és nincs a rónán sehol üditő zöld.

Fáradtan álldogálnak a juhok,

a délibáb poros mezőn suhanva

köddé fakul, és eltünik utóbb.

A rozsvetés közt s a sötét ugarba

olykor elballag egy szikár legény,

izmos, erős és szikkadt arca barna.

Vad, idegen tűz villan a szemén.

Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló,

s horkanva nyargal el, mint tünemény.

Alszik a törpe tengeri, a tarló,

a zöld mocsár teng, távol eb ugat,

sátorfa mellett álmodik az alvó.

Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.

E vérvirágos föld ma is a régi,

az ősök itt kinyújtják karjukat.

A szörnyü harcok marcona vitézi

őrzik ma is a múltak csarnokit,

vén váruk árnypallosuk éle védi.

S a föld is Ázsiáról álmodik.