Alfréd regénye

“...on comprend que, par dela les

formes classiques ou gothiques que

nous répétons, et qu’on nous impose, il y

a tout un monde; que l’invention hu-

maine est sans limites, que, semblable

à la nature, elle peut violer toutes les

règles et produire une oeuvre parfaite

sur un modèle contraire à tous ceux,

dans lesquels on lui dit de s’enfermer”

Előre mondom s nem dicsekedéskép

(Ámbár egyátalán nem lehetetlen:

E vak merényért vesszőt futok

Az akadémiai kritika

Fegyelmezett rabszolga népe közt,

És e kitüntetés halhatlaníthat),

Előre mondom, nyájas olvasó,

S csupán irántad érzett tiszteletből

(Hogy ajtóstul rohanva a szobádba,

Fölöttébb meg ne lepjelek) ismétlem:

Meglehetősen különös, szokatlan,

S bizony tán ezzel sem mondok sokat,

Csodálatos történet ez... De hát

Én adom úgy, amint vevém magam.

Mert nem velem történt meg a dolog,

S nem is merőben képzelmem szülöttje.

Alfréd barátom, régi cimborám,

Kaland-vetélytársam beszéli azt el,

Amit viharzó nyári éjjelen

(Jó egy-két évtizeddel azelőtt,

Még arany ifjuságunk korszakában)

Együtt ülénk világos reggelig,

Már mindenen túl, tarjagos csibukfüst-

Felhők között, egy király-utcai

Barlangban, az “örök világossághoz,”

S hogy megszalasszuk az időt, “zsinórba”

Beszéltük el csodásb kalandjainkat;

S Alfréd barátunk volt (egyébiránt

A legnagyobb kópé közöttünk)

A pályanyertes a következő

Eset történetével, melyet ím

Szereplő hőse felhatalmazása

Folytán, önelbeszélő modorában

Közölni van szerencsém; tisztelettel

Maradván a kegyelmes olvasónak

Alázatos szolgája - -

Fehérek voltak vállai,

Mint a Kordillerák hava;

Szemölde sűrű fekete,

És lobogó láng a haja.

S a többi és a többi

Mit nem lehet kimondani...

Az a sok mindenféle

Lefesthetlen, leirhatatlan

Csodája a bájnak...; valóban

Akár egy fényes üstökös,

Mely fönn az égbolt tetején ragyog,

S amelynek a föld, mint szerelmes apród

Csókdosva hordja tündöklő uszályát...

Ó szép, valóban nagyon is szép,

Elviselhetlenül, türhetlenül,

Martirrá kínozólag szép volt...

Miként ha égett volna szakadatlan,

Mint ama hórebi bokor;

Úgy hevített, világitott

Éj és nap egyaránt,

Zsarnok szépsége biztosabban ölt,

Mint egykoron az égből földre küldött

Öldöklő angyal, és halált hozott rád

Szerelme, megvetése egyaránt...

A kéjhalált kerestem én is... hasztalan!

Bálványom földi néven Izidóra

Szerette a költészetet, de nem

A holt betűkben; a valódiságban.

A prózai szegénység vakaródzó

Élcét, nedélyét könyvben élvezé.

Kunyhó kifestve; népség, sokaság

Háttérül, színpadon, mulattaták.

De lelkesülni csak Olymp tündöklő

Égboltjaért, bibor fenségeért szokott.

Kastély falun; palota, páholy a

Világvárosban voltak - egyedül

Az őt megillető, méltó keret.

Az embereket illetőleg ő:

Főuri koronáik ágai

Szerint becsülte udvaroncait,

Mint voltaképi “szarvas” állományát.

Hja, már ez így van és volt mindörökké...

Aranyba kell foglalni a gyémántot!

“Képzeletem mindent megaranyoz!”

Mondám kevélyen. Átható kacaj,

Mely szívemet fagyasztá, míg velőmet

Villámként égeté, volt rá a válasz.

Hogyan, már nem tudom, csak távozám,

Minden bizonnyal némán, szótlanul, mert

Agyamban kővé vált a gondolat.

Szerettem volna, ha a föld alattam

Megnyílik és elrejti égő arcom.

A tornyok szédelegtek, templomok

Táncoltak, mint a szél dobálta gályák.

Ah, hogyha vége lenne a világnak!

E gondolattal hajtám fejemet

Párnámra búsan, egyszerű lakomban,

Mely most először tűnt föl oly szegénynek,

Szűknek, mint faragatlan közkoporsó,

Melyben közkatonákat hordanak ki és

Fordítanak le éjjel, fütyörésző

Közönnyel néma, jelöletlen sírba,

Mint urasági béres a szemét-

Gödörbe az istálló-almot... El

E tartományból, e birodalomból!

El e veszteségben forgolódó,

Féreggel eltölt bujdosó csillagról

Egy lakatlan, kiadó légsziget

Magánya s csöndje menhelyébe, hol

Ne lássak gúnyos emberarcot; - ah

Hogy ki nem irthatom e fajt egy lábig!...

Ily hánykolódások közt tölt az éj;

Az hogy biz az nem tölt, egyáltalán;

Ily gondolatok közt megáll az és

Nem mozdul; a könyörületes

Álom tündére is rémülve röppent

Odább, ha olykor pilláimra ült.

Míg végre egyet gondolt, fölkarolt

És észrevétlen átsuhant velem

A lélek napja s éje közti vékony

Hajszál határon és (megeshetett

Rajtam szegénynek áldott jó szive)

Meghordozott bűvös, határtalan

Országa legszélső határain.

Megmutogatta sorra titkait.

Föltárta minden rejtekét és végre

Csodát mivelt, a legnagyobb csodát!

Meggyógyitotta lelkemet, kiűzve

Belőle egy mindent kimagyarázó,

A rejtelmet fölfejtő látománnyal

A szenvedély bélpoklos ördögét,

E kályhafűtő bőszült ördögöt.

Hah, milyen álom! Kész hősköltemény.

Alakot ölte benne bősz dühöm

Sugallta képzetem legfeketébb

Eszméje, minden ádáz ötlete.

Elöször is a közvetlen valót,

Mintegy az ébrenlétet folytatólag -

Belépe hozzám a halál.

“Hát Izidóra?” Kérdezém azonnal.

“Velem jön ő is? Minden okvetetlen.

Ne bírjam én, ne én se, soha inkább,

Csak más se, senki e világon...

Ez itt a fődolog halál barátom.

Ó, engem hasztalan hurcolsz magaddal,

Hiába gyúrsz le mélyen szorosan

A földtekének kellő közepébe,

Ha őt itt fenn hagyod, meghallom én

Szűz ajka első csókja csattanását;

És tudd meg azt, sugám fülébe

Rémes rejtelmesen, fenyegetőleg,

Hogy ekkoron föllobbanó szivem,

Mint millió mázsányi dynamit,

Úgy szanaszét föccsenti birodalmad,

E possadó palozsnát, hogy maga a

Mindenható isten se rakja össze

Morzsáit egyhamar, s bizony-bizony

Eltelhetik egy kurta miriád,

Hogy magad is hoppon maradsz, kicsöppensz,

És kujtoroghatsz erre-arra, majd

Mint elcsapott hóhérinas, kopogva

A légür egyik-másik csillagán,

Keresve hivatalt, de mindenünnen

Elutasítva...” Mit gondolhata

Vendégem, nem tudom; nagyot nyikorgott

Az állkapcája és zörögtek

S mint nyárfalevél remegtek csontjai.

Vagy kacagott, vagy megijedt; elég az hozzá,

Kezembe nyomta rémséges kaszáját

S ágyamba dőlt, helyemre, mintha ezzel

Azt mondta volna: nesze hát, csináld,

Végezd magad s hozd ide őt, hisz úgyis

Te vagy a mester, én csak inasod

Lehetek legfölebb... s piquét teritőm

Fejére vonva, kimerült agárként

Egyszerre mély álomba szenderült.

Mohón rohantam volna a kaszával,

De az megnőtt kezemben akkorára,

Hogy a lépcsőtorokban fönnakadtam.

Ki az emelet ablakán hamar!

S mint hosszú póznán leereszkedém

Nyelén az utcakövezetre. Hah!

Hol kezdjem el? Hol legsűrűbb az ember?

No hát mit vétett a rakparti “pálya”?

Ezt eltaláltam. Épen jól beértem

Széltében az egész járdát a partig,

S kaszáltam itt az embert, mint a szénát.

És a kövér rend hullott a Dunába,

Mely itt a szélén kipirult végiglen,

S hármas szinében lentebb a vidéken,

Játszhatta kortesűl a “nemzetit”.

Öltem, temettem. Ez jó munka volt.

A Váci utcán vissza. Ezalatt

Megtelt amott a pálya újra és ez

Így ment egymásután, míg egyszer

Előttem álla Izidóra!... És még

Minő nyugodtan, büszkén! - megvetett

Szívem fölötti mindenhatósága

Mi biztos, messze fénylő tudatában! -

A kasza kiesett kezemből!... A halál

Boszúsan kapta föl s mint aki gyilkos

Élére méltatlan vagyok, nyelével

Ütött hátamra megvetőleg, és

Azzal továbbsuhant, ezuttal

Zörgés, nyikorgás nélkül, zajtalan

- Inkább repülve, észrevétlenül, mint

Az éji pille, vagy a nagyfejű

Suholy... S jutalmul, koronázatul

Megint egy gúnykacaj cikáza át

Izzó velőmön. Izidóra hangja!

De hát mi ez? Mért épen engem ér

E természetellenség átka? Mért

Hogy isten épen engem ostoroz -

Sajátkezűleg? kérdezém vonagló

Szerelmi bú s szégyenkinok között, -

Mig ott feküdtem, lázasan, habozva,

A “pálya” égő aszfalt kerevetjén.

Mert ez valóban oly megfoghatatlan,

Hogy olykor alig ismerek magamra, -

S döbbenve kérdem, én vagyok-e az,

Aki vagyok? Való-e, nem csal-e

Öntudatom? Nem nő-e ő vagy én

Nem volnék férfi, én? A föld legelső

Királyleánya ifju targoncásra,

Zultána a heréltre nem tekint

Oly dermesztő közönnyel, mint e hölgy

Reám. Fölségét sérti, hogy merem

Szeretni őt - s ép e kétségbeejtő

Dölyfével önt olajt tüzemre, mely

Olthatlan, mint a ház, amelyet isten

Haragja üt meg, durrogó viharban.

Miként a két ellenkező elem:

Sötétség, napvilág nem egyesülhet,

S egymástól mégis elválhatlanok,

Egymást üzik nyomon, mint összeláncolt

Két rabja a mindenség börtönének;

Úgy tetszik, mintha írva volna és

Olvasnám a rettentő végzetet, hogy

Nem egyesülhetünk mi sem soha... soha!

S csodálatos, mondom, csodálatos -

Ép e lehetlenségnek látszata

Tesz konokká, vakká, átalkodottá!

Ha másnak is, ki földi szülemény,

Mindenkinek elérhetetlen volna!

De még maguk az isteneknek is

Ha elragadnák, azt kiáltanám:

Miért mutattátok meg őt nekem?

Hát még halandó földinek? S csupán

Nekem maradjon ő elérhetetlen?

Nem mondhatok le róla más,

Csupán a sír számára, legalább ameddig

Egy ember él e föld szinén. Ne lássák,

Ne legelésszék fajtalan szemek;

Ne csussza-mássza buja gondolat

Felséges tagjait, - s egyáltalán

Mért él e földön ember kivülem?

Vagy nem eléggé nyomorék-e még, hogy

Vesszen ki egyig? - Majd ha azután

Ketten leszünk, csak ketten, egyedül... hah!

Paradicsommá, szűzzé lesz a föld,

S mi vesztjük azt el majd megint egy oly

Órában, melynek kéjeért kilenc-tiz

Évezredig korbácsolják, verik

Haragra lobbant írigy istenek

Az embermilliókat. Úgy van, úgy,

Csak addig szép e föld, csak addig éden,

Míg rajta egy pár ember él csupán. -

Hárman sokan vagyunk... Vesszen ki hát

Ez a bünös, elaljasult emberfaj...

Valóban úgy is itt az ideje.

E pillanatban és egyszerre, mintha

Hetet-havat repültem volna át,

Éjféli villámlás gyanánt hatott

Lelkembe a sugallat, mely szerint

Vágyam körülbelül már teljesűlt:

Elpusztul e föld, közelít a vég!

És mintha visszalépett volna az

Idő, mint támadásra készülő

Ragadozó vad, úgy rémlett előttem,

Miként ha napok, hetek óta már

Romlásnak indult volna a világ.

Miként ha, ami józan emberész

Előtt lehetlen, éket vertek volna az

Időbe, és ezen hézag története,

Ellépdelő katonaság gyanánt

Vonulna át emlékezetemen.

Miként ha egy időre koponyámba

Ütötte volna föl vezéri sátrát

A világeseményeket vezényelő

Parancsnokló tábornok: minden úgy

Történt, amint akartam; és legott,

Képzelmemet (mit szerfölött csodáltam,

Mert mindig azt hivém, hogy ez lehetlen),

Képzelmemet követni bírta a

Való. Amit gondoltam, azt azonnal

Egymásután beteljesedni láttam.

S elgondolám, amit kivántam épen,

(Dühöm vadkanja makkal álmodott) hogy:

Lejárt a föld pillangó élete;

Föloszlik és mint a selyemgubó

Új keverékbe tömörül s szintén

Épebb, üdébb, szebb állati-

És emberivadék keletkezik.

Ez már kétségtelen s mi engem illet,

Erős hitem volt és fürödtem ennek

Leírhatatlan gyönyörében, az: hogy

E nagyszerü játék központja, célja,

A jövendő, uj emberivadék

Leendő őse, első embere,

Apajelöltje, a megifjodó föld

Új paradicsomának második

Ádámja én vagyok... Hisz ez nem is

Lehet másképen... E kiforditott,

Eredetétől messze távozott, a

Természet ősanyját megtagadó -

Aranybálványimádó, csenevész

Korcsfaj lejárta léte fordulóját.

Megváltozott, fölfordult itten a

Természet rendje. Erkölcs és anyag

Egymással összezavarodtak és

Nemi viszonyba elegyedve, fattyu-

És üszögivadékkal töltik el

A föld szinét, amelynek édenébe

Új paradicsomi kigyó szökött.

S a régi édes almáját rohadtnak

Csufolva, meddő vert aranyt kinálgat

E természettől elrugaszkodott kor

Üzér szerelmi vásártérein,

Nyilt árverésen, jelenünk hiu

Éváinak és szép Ilonáinak.

S ezzel karöltve jár szemlátomást

Az anyagi világ romlása is.

Kirúgva már e gömb szokott futása

Vágányiból; elhagyta rendes útját...

A jégcsapos tél, e goromba pór

Beront a nyárba, betolakodik,

S kérges saruival tiporja össze

Annak virággal ékes termeit.

A nap rendetlenül kél s szélvihar

Porába burkolózva, fénytelen,

Sugártalan csüng ottfeledve a föld

Tányérja szélén, mint lenyakazott

Embernek porba hullt véres feje.

Az égen ismeretlen csillagok

Tévedt, zavart csoportja tünedez föl

A majd rövid, majd végtelennek tetsző

Szeszélyes éjszakában, míg közöttük

- Rettenetes, de csodálatosan szép,

Imára késztő, térdre ejtő látvány! -

Gyorsan növekvő fénnyel megjelen, mint

Az elitélt világ közelgő végét

Hivatalosan bejelentő hírnök:

A rémületesen fölséges, fényes,

Útján világokat fölforgató,

Aranyhajú nagy üstökös királyné,

Kinek uszályát sorba hóditott,

Trónvesztett napkirályok emelik;

Kinek palástja a zűr éjszakája,

Amelyben a megbontott csillagtábor,

Mint a rekeszeiken áteresztett

Fenevad-állatok sereglete,

Egymást tiporja össze, zúzza, marja...

E zűr kengyelfutó árnyéka már

A földre is legyinte egyet és itt

Fölforditotta a természetet.

Folyók, tavak kicsapnak medreikből

Naptárak, órák józan emberekként

Ütköznek össze a részeg valóval.

Őrjöngenek az ép elméjüek;

Nyugodtak s józanaknak látszanak

Csupán a tébolydák kiszabadult

S immár a szellemrokonult világ

Rendes lakói... Égen és a földön

Egyáltalán minden megváltozott,

Ellenkezőre fordult. Idegen,

Más légi test köréből érkező,

A magasból mint karvaly lecsapó,

Fákat tövestől, szentegyházakat

Fájó fogakként fundamentumostól

Földből kiszaggató és a homályos,

Fojtó, vakitó porfelhők közé

Hintő szelek dühöngnek szakadatlan...

Beteg földhólyagunk hártyája, melynek

Egynémely pörsenését Chimborasso

Vagy Himalaya név alatt csodáljuk,

Úgy borzong, össze-összerázkodik,

Mint a vadult mén oldalbordabőre,

Ha nyári délben marja a bögöly.

A templomok inognak, dőledeznek,

S fülökben összecseng-bong a harang;

Legjózanabbul élő tisztelendőt

Szent szónoklása közben megzavarva,

Szégyenbe s illetőleg tengeri

Kinokba, az alatta térdeplőket

Veszedelembe ejtve. Majd azonban

Kőszent atyák is leugorva a

Fülkékből, táncra kelnek a középen,

Az oszlopoknak térde sorba csuklik;

Tündöklő kúpolák, miként a terhes

Felhők a szélben, szerte szakadoznak;

Márvány és vászonangyalkák a légben

Elszéledeznek árván, szétröppennek

Mint az anyányi verebek; a nép

Kétségbeesve, lobogó hajakkal

Rémülve ront ki és viszi magával

A templomajtót - de mi haszna, ott meg

Kettéhasad hosszában egy-egy utca,

Amint vonítva, hörgve ásitoz

A föld; s lángnyelvét öltögetve, fojtó

Párát lehelve tátogatja száját

Az éhező pokol... De mindazáltal

Kelete van még a templomromok

Egy-egy falának, oszlopának is.

Úgy csússza-mássza a sok ájtatos,

Akár a májusfát vetélkedő suhancok. -

Vad rémület görcsétől rángatott

Szederjes arccal, reszkető ajakkal

Nyalják, harapják szobrok lábait.

De mind hiába, nincsen irgalom.

Agg emberek hörgésszerü imája,

Bontott hajakkal szerte futkosó,

Könyörgve térdeimet kulcsoló nők

Sikoltozása, jajja nem hatott meg.

Mindenki, látva, hogy nyugodt vagyok,

Megkönnyebbülve érezé magát,

Ha rám tekinte és belém fogódzott.

Mint bátorságot áruló szatócshoz,

Tódult elém csoportban a tömeg,

A rémület nyavalyatörtjei,

Egy garasáru szíverősitő

Tekintetért. Csak Izidóra nem jött...

S ismét a féltés, e kigyófejü,

Tigrisszemü szörny kezde marcangolni...

Hiszen még annyi ember él... S ki tudja,

Ha nincs-e még a földön kívülem

Egy másik őstermészet embere,

Kinek szivében Izidóra tündér

Szépsége azonos csodát mivel:

Hogy rendületlen nézi a világ

Bomlását, mint valamely színpadi

Földindulást?... S e gondolat nyilával,

Kéjvágy tüzétől lángoló szivemben

Immár nem is egykedvüen, közönnyel:

Poklot megszégyenítő kárörömmel

Szemléltem a borzasztó pusztulást.

Mohón sovárgva, lesve, várva, hogy

Hadd jönne már, hadd jönne már a végperc!

Mint násza éjén boldog vőlegény

Ohajtja titkon, vajha hordaná el

Magát a dőzsölő vendégsereg;

Hadd lenne vége már a lakomának,

Hogy aludjék ki még az éji mécs is

S maradjanak sötétben, egyedül...

És hála égnek - avvagy a pokolnak?

Nem, nem; csupán az égnek, az igaz,

Kemény birónak a felhők fölött! -

A nagy tragédiának vége már

Rohamosan közeledett. Amerre

Haladtam a düledező romok közt,

Mindenfelé több volt már a halott

Mint haldokló. A kéjnek, reménynek

Gondolatával nem találkozám.

Borzasztó siketítő csattanással,

Amelynek óriási cápatorka

Benyelte mind a többi hanghullámot,

Kettéhasadt, megnyílt a föld alattam,

S egy darabig sülyedtem, majd miként

Kilőtt golyó furódtam át a légen,

Mig a birokra kelt szelek közé

Szorulva, lengedezve, megpihenve

Lélekzetet vehettem... Dübörögve

Jött ezután egy darab oceánnak

Csörgőkigyófarokként mérgesen

Az égre csapkodó, tajtékozó

Hulláma és hátára kapva vitt

Tovább-tovább, lassudva egyre, míg,

Gondos, figyelmes anyaként alám

Gyöngéden csusztatott száraz sziget

Lágy pázsitvánkosára fektetett.

Az óriási bombaként az ürben

Szétrobbanó földgömb egy-egy darabja

Forgott körültem, mint betanitott

Vérengző vadak a szelíditő

Mester körül, kimélve óvatosan engem;

Miként ha mélyebb rendszer volna e

Borzasztón nagyszerű keveredésben

S központja volnék eme látszatos

Zűrnek, zavarnak. Napvilág, sötétség,

Tűz, víz: hideg, meleg; szirt s jéghegyek,

Füst, hamu és porfellegek csoportja

Váltotta gyorsan űzve, hajtva egymást.

Láttam korommá égett ősvadont,

Aljában összesült embercsoportok

Fekete hullahalmai feküdtek

Alig ismerhetőleg, mint kirántott

S a szakácsné gondatlansága folytán

Szálkástól összeégetett sügérek.

Szétrobbanó röppentyü tarkabarka

Sziporkarajjaként forgott körültem

Az elemeknek zagyva keveréke.

A tűzre víz, a vízre tűz; fölváltva,

Ellensulyozva ereimben egymás

Hatását: lökve-kapva engemet,

Egymásnak adogatva kézről-kézre

Mint kerekesdit játszó iskolás

Fiúk a labdát; edzve testemet,

Mint a kovácsok szokták a vasat.

Tüzes felhőkre zúgva-búgva, mint

Ezernyi vad bölény felbőszitett

Csordája, jött a tengerár, tajtékzó

Hullámsörényét rázva, eltiporva,

Hátára kapva, keresztül-kasul

Dobálva rajta embert, állatot.

Palota és templomtetők verődtek

S mint a tojáshéj töredeztek össze.

Nyilvánvaló volt, hogy közelg a zűr

Teljességének tizenkettedik,

A tökéletes elsötétedés

Öldöklő s új világot alkotó

Órája... Össze-vissza keveredtek

Apróra már az elemek maguk.

Forrott az új világ, mint óriási

Hordó szüretkor s szórta sűrüen

Magábul a seprőt, sarat, sokáig;

Míg végre aztán kezde üllepedni,

S egy-egy kimért központ körül, miként

A méhraj a megszállt anya körül,

Elkezde tömörülni a világ.

Alakot öltve rendre sorakoznak

A dolgok, mint szilárd zászlók körül

Pèlè méle roham után a katonák.

A víznek árja száll alább-alább

S mint egykor Afrodíte a habokból,

Merült föl a már medreikbe térő

Vizekből az a föld-oáz, az a

Tündérsziget, mely írmagul maradt

...Paradicsomkertnek talán... számomra...?

Hah! Végre valahára hát?

Igen.

Kétségkivül. Hisz egyedül vagyunk.

Tudniillik egyedül... Izidórával!

Hiszen mindegyikünk csupán csak egy fél

Magában; a két fél tesz egy egészet.

Mely egymást sokszorozva adja majd

A milliókat késő századokban.

(Álomvilág, tündérvilág csalóka,

Mindenható szeszélyes szabadalma:

Határtalan, merész, bohó remények!)

Még éjhomály köpenybe burkolózva

Szenderg az új világ, mint szűz leány;

De már közelg szerelmes vőlegénye,

Az üdve érzetében ragyogó nap,

S kéjvágytól reszkető biborsugár,

Ujjaival tapogatózva, lopva mind

Fölebb-fölebb lebbenti, tolja az

Ingerlő bájakat fedő lepelt...

Épen miként magam - a jó- és rossz-tudás

Fájának ernyő ágait, melyek

Közül, mint éjből a Kaukázus

Hócsúcsai, midőn a hasadó

Hajnalnak első lángja önti el:

Fénylett ki Izidóra pongyolája,

S a lángoló fürt hattyuvállakon...

Mert notabene - meg kell vallanom -

Egy kis különbség volt a biblia

S új édenem közt; nevezetesen

Az érdekes fügefalevelet,

A cselszövő kigyót és átalán a

Szaloni öltözéket illetőleg. -

Ugyanis a fügefalevél helyett

Virághimes hálószövet födé

Féltékenyül az idomok csodáit.

A lég, az most is balzsamot lehellt.

Fölséges, ünnepélyes volt a táj;

Szent volt a béke, mint a szentegyházban.

Az ébredő madársereg dala

Mint hálaima áhitatszerűn;

Szűzen fogant virágok illata

Mint áldozattömjén szállt ég felé... Ah

Még most is reszketek minden tagomban,

Még most is érzem a kéj borzadályát,

Mely mint az egykori, az első éden

Kigyója járja át egész valómat.

Valóban, itt nem volt kigyóra szükség;

Ellenkezőleg... mintha láttam volna,

Sőt pláne tán hallottam is suhogni

Fejem fölött fenyegetve, intve

Esdeklő cherubok lángpallosát... de épen

E rettenetes tilalom, ez az

Irtóztató nagy büntetés, a táj

Szentsége, csöndje, szűz ártatlansága;

A gondolat, hogy mekkora lehet

A kéj, amelyet ekként tiltanak

S az örök kárhozat pokoltüzével

Fenyítnek istenek - nyilván mivel

Ezzel magát a hetedik eget,

Annak legdrágább rejtekét, legédesb

Mézét rabolja szemtelen halandó -

És végre Izidóra ittasító,

Rohamra lelkesítő bájai,

Fényének égő napszurásai

Megkábitottak és már-már tilos,

Szentségtörő merényre bőszitettek.

S csak egy kis játszi szellő mente meg;

Tán sóhajom, fojtott lélekzetemnek

Mintegy utolsó lobbanása mely -

Majd vágyban égő lelkem tépte ki -

Lebegteté a finom és ezernyi

Legfényesebb pillangó szárnyiból

Szövött lepelt, midőn alatta, hah!

Szentséges ég! - bősz rémület fogott el -

És mint midőn a kitörő Vezúv

Parázsszerű láváját még sürűbb

Jégzápor oltja el s mereszti meg:

Fagyasztá jéggé még imént tilos

Kéjvágy tüzétől forró véremet

A gondolat, rettentő sejtelem,

Hogy Izidóra halva van, megölve!

A sziv mögött, vagy kissé tán alantabb,

Nagyságra, színre egy epernyi bimbó,

Egy tőrszuráshoz teljesen hasonló! -

Meghalt! Megölték... irigy istenek...

Mint tiszta égből hirtelen, váratlan

Lecsattanó villám hatott velőmbe

E gondolat és szintoly hirtelen

Ijedten s fájdalomtól görcsösen

Vonagló ajkaimmal csókolám

A sebnek vélt jelet, midőn alig hogy épen

Örömlövésként dobbanó szivemmel

Fölismerém a végzetes csalódást,

Szégyen s haragtól villámló szemekkel

Ijedt föl Izidóra éleset

Sikoltva...

Hah! mi különös, csodás,

Mi bűvöletes álom! Kusza bár,

Összhang s aránytalan, mint minden álom;

De mennyi és mily élénk látomány!

Minő világos láthatár; mi mély,

Valóhű érzés, indulat... valóban,

Alig hivém egy darabig, hogy ébren,

Hogy most van ébren lelkem, oly közel járt

Vagy épen össze is ölelkezett

És táncra kelt az álom a valóval.

De csakhamar jelentkezett a zord

Való - a fájdalom nyilában, melyet az

Ártatlan és boldog szivek barátja,

A lelkiismeret gyötörtjei,

Az elitéltek, földi kárhozottak

Siralomházi porkolábja lőtt

Vérző szivembe... Oh, igen, a hajnal,

Az öröm és boldogság istennője,

A tiszta szívüek, ártatlanok

E bölcsőringató szelid dajkája:

Kérlelhetetlen vallató birája,

Kínpadra fektető hóhérlegénye

A bűnnek, fájdalomnak egyaránt -

Első sugára, mint a hentes kése,

Hatol be a szendergő öntudat

Szivébe s onnan visszaröppenőben

Lerántja róla a könyörülő

Álom nyugasztaló lágy szemfedőjét.

Eszembe hozta nekem is azonnal

Elátkozottságomnak tudatát.

A tegnap átkát, Izidóra gyilkos

Gúnykacaját, halálitéletem,

Mely mint a cherubim lángpallosa,

Viszonozatlan epedés pokol

Tüzére - tán örökre - kárhozottat

Űzött ki a szerelem édenéből.

De nem, azért sem. Ah, az nem lehet...

A szenvedélynek, mely határtalan,

Áldása, átka, elmaradhatatlan

Barátja a határtalan remény,

Mely bár uszítja, bátorítja is:

Nem engedi lemondani, de másrészt

Kétségbeesni sem... Vérmes szivem

Legmélyebb rejtekében, nagy titokban

- (Elbújhatott, hisz egy kis szikra volt csak)

Élt egy kis törpe tündér, hallgatag

(Mert félt szegényke untalan, rideg

Elmém leharsogó gúnykacajától) -

Mely nem hitt a csodákban - másokért;

De hogyha bajba estem, mély örvénybe,

Amelynek szélein megállt a bokros,

A gyáva ész, s elhagyta kacagó

Kedély, nem találva kiutat

S kész volt lerakni fegyverét föltétlen;

Ilyenkor aztán ő volt a legény,

S a rémülettől megdermedt érzékek

Köznémasága közben megszólamlott.

S merészen sugdosá: “bátorság, hit, remény!

Csodálatos az úrnak útja olykor.

S ha másként nem lehet, ha csoda kell,

Ha soha másért nem történt csoda,

Hát most történik az s megmenekülsz;

Hanem azért mozogjunk ám magunk is!”

Nos ez a kis szikrányi gnóm előállt

Ezuttal is és egyre sugdosott:

“Ne hagyd magad, még minden jóra válik!”

S én letörülve a halálveríték

Jéggyöngyeit arcomról, eh bien!

Mondám magamban, a dologra hát.

Ki tudja, hátha mégis, mindamellett?

S elvégre voltaképen, s ami több,

Hát mit vétett ez álom? Nem elég-e

Csodának már ez is?

Igen, igen...

Mire való is volna még, tovább

Csűrnöm, csavarnom? Úgy van, úgy,

Ez álom itt bejátszott a valóba;

Ezen fordult meg a dolog, övé volt

Az egyik főszerep, a cselszövőé,

Vagy ám ha központnak magam tekintem,

A megmentőé... Nem sejtém ugyan,

Midőn leírtam, hogy miként, mi lesz,

S egyáltalán ha lesz-e fejleménye?

De meg nem állhatám, hogy le ne írjam,

S ha már leírtam, hogy felolvasom

Izidórának gondolám hisz ez,

Ha nem egyéb, jó tréfa lesz; nos aztán

Ebből következik a többi; el tehát

Minél előbb... úgy, úgy, hanem... hanem

Izidórához? Hát igen, bizony!

Ohó, de ez nem ment ám oly hamar.

Elindulék, hányszor, magam se tom.

Útközbe rendesen kitört a nyilt

Belháboru lelkemben, s féluton

Tökéletes fejetlenségbe ment át.

Megsértett büszkeségem lázadott föl,

Ez a halálosan sebzett oroszlán,

Uralkodó szerelmem törhetetlen

Zsarnok szeszélye, bősz önkénye ellen.

“Gyalázatos, bélpoklos, szemtelen,

Kiebrudalt tolakodó” kiáltá.

“Te mesebeli fölfuvalkodott

Tehetlen béka!” felelé amaz,

S így mint akit két egyenlő erő,

Ellenkező irányba vonz, se té

Se tova nem mehettem, s végre is

Valamely idegen segéderő

Külső hatalmi beavatkozás

Véletlen, meglepő találkozás,

Sürgős teendő, botrány, csődület

S egyéb esetleg mente ki a bajból...

Igy foly ez a szerelem és hiúság,

Ez a vér és velő közötti harc.

A szenvedély, e vad haramia,

Ez esztelen, vak, önző kéjdühönc,

Ki vérbeforgó szemeivel a

Legközelebbi percet látja csak,

S annak bizonytalan gyönyöreért

Jövőt, ha kell becsületet föláldoz -

Fenyegetőzni kezde hangosan,

Hogy ha nem enged a makacskodó ész,

E derék várparancsnok, végre ő

Üszköt vet a lőportoronyba készebb

És a romok közé temetkezik!

S már magam is kezdtem belátni, hogy

E szörnyü belső harcban tönkre megy

Egyéni kis világom, birodalmam,

És már gyülölni kezdtem Izidórát;

De csak miként vakbuzgó vértanu

A máglya lángját, melyről azt hiszi,

Hogy annak szárnyain az örök üdv

Menyországába emelkedhetik.

Már szinte eltölt egy fél század

- Naptári félhó - e huza-vonában,

Midőn szilveszteréji bűvös álmom

Véglátományán tépelődve, épen

Egy még homályos, névtelen remény,

Mint egy még ismeretlen üstökös

Csillagja tűnt föl lelkem éjjelén.

Hah! hátha e jelképes látomány

Valót jelent? Ha Izidóra már...!

Ah akkor... akkor... ő nekem valóban

Meg volna halva!... eltemetve, és

Halála fájna már, de csak halála!

És a halál fájdalma bármi nagy,

De elviselhető... S én újra élnék,

Titáni átkos szenvedély nekül,

De boldogan, vidáman, szabadon,

Mint annyi irigyelt boldog filiszter,

Mint más közönséges veréb a tóban,

Mely ingó nádról ingó nádra száll...

Igen, e próba nem fog ártani,

Ha nem használna is. El, el...

De még mi több? E végzetes napon

Tetézetül egy illatos levelke

Izidórától... bár hideg, simán

Udvarias, de mégis kérlelő;

A gúnykacajjal sértett illemet

Engesztelő... (tehát nem tégedet,

Sugá még mindig bosszulihegő

Önérzetem); kimaradásomon

Sajnálkozó - szellemdús társaságom

Élvét kikérő (mélységes pokol

Eméssze meg a szellemet! Sziszegte

Érzékiségem paradicsomi

Kigyója mérgesen - mit ér, ha tested

Egy ujjnyi íze sem tetszik neki?

Dicsérte volna egy hajszáladat,

Ez többet érne...) És hogy mennyire

Óhajt már látni (lábai előtt,

Mint Caesar a színkör viadorát,

Ki halni menve, üdvözölje őt...)

De már hiába minden... dictum factum,

A vége mégis az lett, hogy hogyan nem?

Egyszerre csak kezemben a kilincs,

Megnyomtam és beléptem... ott valék.

Előttem álla Izidóra... vagy tán

Én álltam őelőtte... nonchalant

Mindketten, mondhatom; ma is csodálom.

Sőt hiszitek vagy nem, de szent igaz,

Még Izidóra is csodálkozott

Előkelő egykedvűségemen...

Titokzatos, homályos, ám de annál

Csodálatosb hatásu előérzet

Emelgeté szivem, mint gáz a gömböt...

Mint hazajáró szellem, drámai

Pathoszt csufolva, mély, kísértetes

Hangból: “Eljöttem látni önt

Még egyszer és utószor, Izidóra!”

Mondám a tréfát megkacagva végül...

Mint a királytigris, mely játszadozva

El-elbocsátja hörgő áldozatját,

Rettenve kap utána, látva, hogy

Az még utóbb elmenekül... e hang

Meglepte és hökkenté Izidórát.

Az isteneknek s átalán a trónok

Lakóinak az égen, mint a földön,

Akkép a szépség királynőinek

Véráldozat kell és ha nem egyébnek,

Ennek talán jó lettem volna én is.

S most már nem is vagyok kétségbeesve?

Ez fenyítésre méltó lázadás,

Melynek csiráját el kell fojtani...

És mint kelet buja virágai

Üvegházának nyitott ajtaján

Kitóduló, bódító illatár:

Zudult reám a bájok s kellemek

Ármány hadának leverő zöme.

“Kétségkivül jól tölté napjait!

Talán föl is találta végre már

Az eszményt, aki boldogítni képes?”

“Találni olykor nem is oly nehéz;

Mint a találtat elveszíteni.”

Ekként a szóra szó következett.

Dicsérte verseim, mint rendesen.

A költeményt, ha az nem is egyéb,

Mint magasb széptevés kötött beszédben -

Kedvelte, mint a bálzenét, anélkül;

Hogy táncra kelni vágynék a zenésszel.

A borban és a versben az igazság.

Ezt tudta jól s kiváncsi volt igen:

Nem fogja-e meghazudtolni jól

Erőszakolt egykedvüségemet

A régi szenvedély a költeményben?

De verseményem pókhálója most

Ez egyszer nem szerzőjét fogta meg.

Ellenkezőleg, kiszabaditott

Szörny szenvedélyem kötelékiből,

Mely mint egy óriás hurokkigyó

Megfojtott volna már előbb-utóbb...

Most is, hogy Izidóra angyalarccal

Sátánkodott, incselkedett velem;

Előszedé szépsége tárházának

Legbűvösebb, rejtettebb kincseit;

Felém legyinte olykor, tiltakozva

Bók és guny ellen gyermeteg makranccal;

Hozzám hajolt, közel, kiállhatatlan,

Izzón közel... hogy láthatám, miként

Vet árnyat a vékony, finom pehelyszál

Fehérlő válla, karja tűkörében;

Arany hajának lángja lobogott,

Mint midőn nyári éjben, szakadatlan

Villám tüzében égni látszik ég, föld...

Reám ereszté balzsamos lehének

Gyémántszivet megolvasztó kohóját...

Egy szóval széditő volt, mint az örvény

A Lomnic élén, ezer ölnyi mélység

És ama zúgó Tarpatak fölött,

Mely mint őrült menyasszony a templombul,

Réme sikoltozással fut ki a természet

E nagyszerű szentegyház-ajtaján...

Ezuttal is, mondom, el-elfogott

Az alig visszafojtható gyönyörvágy

Rabláncait tépő tigris-dühe,

S csak isten őrizett a gyávaságtól,

Hogy illem- és lovagtörvényt felejtve

Meg nem rohantam, mint egy útonálló

S ki nem raboltam Izidóra tündér

Szépsége rejtett kincseit...

Valóba

Csak isten őrizett meg. Költeményem

Paradicsomi részletéhez értem.

A műi szempont és költőszabadság

Ezuttal egy kissé szokatlanabbul,

Mint mondják, “antik” pőre jelmeze;

A jelenet, az ötletek kisértő

Alkalmisága csiklandozni kezdett.

És Izidóra maga is a tréfát

Fölbátorító játszi hangulatban

Hallgatta és úgy vette az egészet,

Mint egy mükedvelő előadást,

De mely ezúttal olyan véget ért,

Mint amidőn az egyik főszereplő

Elájul és le kell bocsájtani

Idő előtt a függönyt... E soroknál:

“A szív alatt, az hogy kissé alantabb,

Nagyságra, szinre egy epernyi bimbó,

Egy tőrszúráshoz teljesen hasonló” -

A katasztrófa bekövetkezett, mert

“Szégyen s haragtól villámló szemekkel

Ijedt föl Izidóra éleset

Sikoltva” - ahhoz teljesen hasonlót,

Mely bűvös álmom ébresztője volt,

Olyannyira, hogy percig azt hivém:

Tán most is álmodom; mert nem csupán

A hang, de minden mozdulat, arcjáték

És öltözék hajszálig ugyanaz volt...

S a babonaság aggodalma szállt meg.

Mi különös, csodás hasonlatosság!

Mondám Izidórának, álmélkodva,

Ki észrevenni látszék a kelepcét,

És hirtelen mosolyt erőtetett;

De hasztalan, mert amint láthatólag

Folyton tünődött, űzve-fűzve baljós

Találgatások eszmeszálait,

Mindegyre jobban elborult; egyszerre

Mintegy kétségbeesve, izgatottan,

Haragtól fuldokolva, lángoló

Arcát kezébe rejtve, szótalan

Rohant a váró termen át, amelybe

Ép akkor lépe gróf Kievszky Oszkár,

Dárdások hadnagya, ki állítólag

Már főhadnagy lehetne régen,

Holott még nagy korát sem érte el -

Ha oly igen veszett fene gyerek,

Párbajdühönc, botrány- és stikli- hős

Nem volna és egyáltalán s kiváltkép

Ha kevesebbet lovagolna váltón,

Mint séta-ménen, bárha ezzel is

Megszolgáltatja jól az abrakot.

A pillanat eléggé színi volt.

A dárdás hadnagy úr majd kétfelé vált,

Egy kérdő és egy felkiáltójellé;

Miként ha mondta volna: Ugyan, úgy-e?

S rögtön reá: de hiszen ez lehetetlen!...

S önhitt, kicsinylő gúnymosollyal ajkán,

De mindazonáltal fenyegető

Pillantást vetve rám, követte Izidórát.

S a szoba, Izidóra harmadik -

(Pipere és háló) szobája - ajtaját

Önkéntelen s talán nem szándékosan

Előttem és maga mögött betette,

Nem sejtve, hogy mi vár ott benn reá:

“Ön nyomorú, alávaló!” - rezgett ki

A kis szobából Izidóra hangja,

Feleletül a kérdő hadnagy úrnak...

És én siettem, ki a levegőre,

Minél üdébb, minél több levegőre!

Ki, ki a végtelen égbolt alá!

A Rigi tetejére... Levegőt,

Magányt! ha bár csak egy órára is,

De rögtön... És hol, hol nem, tudja ég,

Erdőn, mezőn bolyongtam össze-vissza,

Hogy meddig, azt se tom, csak azt, hogy

Lakomba érve “Gróf Kievszky Oszkár

Dzsidás alhadnagy” névjegyét találtam

Előszobám ajtaján, rá írva:

“Sürgős ügy, fontos, becsületbeli,

Holnap tiz órakor - legmélyebb tisztelettel.”

Most már világos, teljesen világos!

Álmom való s most Izidóra azt

Gyanítja, hogy titkát a hadnagy, e

Hiú dicsekedő árulta el;

S ha így van, akkor mondhatom, hogy: “meghalt

A király - éljen a király!” Oh, akkor

Szabad vagyok s egyáltalán megmentve,

S enyim megint e szép kerek világ!

Meghalt a kérlelhetlen szívü zsarnok,

Gyilkos szeszélyü kényuralkodó.

Hideg márványszoborrá változott

Az élve istenített, hőn imádott

Fölséges eszmény - Izidóra, a szűz

Csak annyi már nekem, mint valamely

Középkor bajnokának az a nyíl,

Mely legkegyetlenebbül fájt, midőn

Merész baráti kéz kiszakította

Kebléből; és eltette, őrzi bár,

Elrejtve szem elől, ereklyeként,

De nézni, emlékezni sem szeret rá.

Pontban tíz órakor megjött a hadnagy,

Boszú s harag tüzét lihegve, fújva

Mint vezetőtlen elszalasztott mozdony,

Mely törve-zúzva ront a pályafőre.

Én arra voltam elkészülve, hogy

Bevezetésül mindenek előtt

Pisztolyt szögez mellemnek. Hát pedig

Csak megölelt, megcsókolt, jobbomat

Nyájas dühvel megrázogatva, kért,

Legyünk mi eztán te s tu cimborák;

Hisz végre most már boldogtalanok

Vagyunk mi mind a ketten egyaránt,

Azaz hogy voltaképen azt se tudjuk,

Hogy melyikünk a boldogtalanabb?

Aztán leült. “Barátom megfulok;”

S nyakkendőjét tágítva, duzzadó

Erére mutatott: “Láthadd magad,

Megfulladok, ha még ma nem ölök.

Hogy kit? tudod, sőt csak te tudod épen.

Avvagy talán már végezél vele

Bajtárs, magad? Bár nem tudom, csupán

Csak gondolom, hogy, fájdalom! - igen

Most már azt mondom én is, fájdalom! -

Önzőbb okod hiányzott erre, ámde

Ha jól fogom föl szenvedélyed és

Lovagiasságod magasb mivoltát...

Az sem lehetlen... De ha mint ohajtom,

Mert én szeretném vérét ontani,

Mert nekem van sokkal nagyobb szükségem

Vérére gyógyszerül... ha él, nevezd meg...”

“De kit? nem értelek...”

“De kit? S te még

Ezt kérdezed... De hát - barátom!” -

Mondá bizalmasan suttogva, és

Közelb hajolva hozzám: “úgy-e bár

Én nem mondtam neked... tehát ha én nem,

Okvetlen egy más árulhatta el csak

Neked a titkot, Izidóra titkát -

Ama jelet, egy lázas pillanat

Emlékét illetőleg, melyről eddig

Azt hittem, hogy csak én ismerhetem

Egyedül én és senki más e földön. -

És e gazember, aki üdvömet

S egy nő becsületét rabolta meg,

Patvarba! meg kell ölnöm, ezt, remélem

Természetesnek láthatod magad,

És úgy hiszem, magadnak sem lehet

Okod kimélni és sajnálni őt...”

Igy ő, a kedves hadnagy, voltakép a

Legrettenetesebb “enfant terrible”.

Tehát most már való, kétségtelen...

Mit érezék? Egyszerre szálla el

Szivemből, mint kialvó fáklya füstje,

A szenvedély... e telhetlen kigyó,

Mit javas asszony ördöngös szavakkal

Olvas ki a már haldokló gyerekből.

S beköltözött, fészket rakott helyén

Egy másik, egy még bőszebb szörnyeteg:

A zöldszemű féltés ikernővére,

A meggyalázott, kirabolt, kétségbe

Ejtett, irigy érzékiség boszu

Érzelme... Hah! most már megegyezünk,

Valóban; egy az indulat, amely

Egymáshoz űz, mint szél a két vihar

Felhőt, hogy villámharcra keljenek.

Az afrikai oroszlánok éhe,

A bengali tigris vérszomja csak

Szunyogcsipés okozta viszketegség

Az irigység és boszuvágyhoz képest,

Amellyel szívemet megmérgezé

A rettenetes gondolat nyila:

Hogy ím, ez ember, ím e földi lény,

Még csak nem is félisten, legalább

Épen nem annak született, de hajh

Azzá emelkedett, átistenült

A legfelségesebb kéj hetedik

Egében -, és még ő dühöng! Miként

Ha Jupiter dühöngne amiatt,

Hogy vannak istenek mögötte és

Alatta, bár kisebbek és utána

Következők!

Ó, szenvedély csodája!

Bámultam ezt az embert, ezt a férget,

Mint egy tündérkirályt. Kerestem arcán,

Szemében, ajkán a gyönyör nyomát,

Feje körül a végtelen, nekem

Elérhetlen szerencse dicssugárát,

Melyet nem adtam volna a tiédért;

Világtörténelem vakító napja,

Legfényesebb költői álmot el-

Homályosító földi nagyságeszmény,

Ifjúi dicsvágyat kétségbeejtő,

Kábító tünemény, Napoleon!

Kimondhatatlan fájdalom fogott el.

Mint napfogyatkozáskor, hirtelen

Sötétült a világ... Szivemben egyrészt

Sirattam és temettem Izidórát.

Olyforma kínnal, mint erényes, jámbor

Rokonság oly halottját, aki gyászos

Szégyenhalállal mult ki a bitófán...

Majd fölkelt vérbozontos fejjel a

Sértett önérzet, a halálra sebzett,

Kigúnyolt, porba gyúrt érzéki vágy,

Boszút kiáltva, vért szomjazva írul,

Égő sebére.

Így tünődhetém

Magam elé meredve szótlanul;

És csak midőn egyszerre föltekinték,

És láttam a válaszra váró hadnagy

Színváltozását, arca iszonyát,

Csak akkor jöttem észre és gyanítám,

Hogy ő viszont arcomról olvasott,

S mindent leolvasott, sőt voltaképen

Még a valónál többet is...

Igen,

S ez jólesett szivemnek. S legkevésbé

Sem igyekeztem elszéleszteni

Sötét gyanúja villogó felhőjét.

Hadd marja őt is kétszeres csalódás

Méregfulánkja, hiszen összevéve

E kettő sem tesz ki annyit, mint az a

Vigasztalan, egyetlen gondolat,

A száraz lelki fájdalom, melyet

Nem gyógyithat meg semmi, semmi...

“Úgy van,

Barátom, igazad van. Ismerem

Én jól e bajt. Ez a vér háborúja.

Egyetlen s némi elégtétel itt, ha

Kivágjuk a vért, hogy folyjon ki ott

Szemünk előtt, hüljön ki és egyék föl

A férgek; sőt még én tovább megyek:

Megölném még a lelket is, hogy abban,

Mint a letört virágnak illatában

Ne élne, örökülne a bünös,

A boldog pillanat emléke sem...!

Oh hogyha lehetséges volna ez,

Lemondanék az örök üdvösségről,

Mely énnekem már úgyis elveszett.

Sőt kárhozattá változtatta azt az

Eltörölhetetlen emlékezet,

S a rettenetes örök törvény átka,

Hogy ami történt, azt meg nem történtté

Mindenható Isten se teheti...”

Elhallgaték, és a hadnagy se szólt.

Kínos, feszes szünetnek csöndje állt be.

Befagytunk mindaketten csontig... Végre

A hadnagy kezde felhuzódni lassan

Ültéből és sohajtva, tompa hangon

Kérdé: “Tehát?...”

“Szolgálatodra állok.”

“Ma még?”

“Azonnal. Indulunk a svájci

Határra. Hozz kemény segédeket...”

A hadnagy rettegett veszekedő

Eszeveszett, merész verekedő,

Pisztolyra kitünő lövő, de kardra

- Mint a kötekedők legtöbbnyire -

Egyáltalán nem volt müvész vivó.

A mérkőzés helyén megfélemlítő

Merészség; testerő, elménckedő

Hidegvér hencegő fitogtatása;

Csuklókötéstől önhitten lenéző

Vonakodás: állás előtt kardéllel

A levegőt fájdalmas szisszenésre

Késztő vagdalkozás és több eféle

Legénykedéssel szokta már előre

Kivenni gyöngébb ellenfél szivét.

Mi engem illet, én Keresztessyt

Szorgalmasan, kitartón látogattam

Öt éven át s fölényemért cserébe

Részint feleletül ellenfelem

Üres, hiú hühóira, megjegyzém,

Hogy én csupán kezére dolgozom,

Azonban ő vághat fejemre is.

Kacajjal utasítá vissza ezt.

De csakhamar megbánhatá, belátva

Hogy ezzel a “hajrá”, saját egyetlen

Előnyét adta föl... Növekvő dühhel

Rohant elő vakon, mindannyiszor

Karján az elővágások rovását

Növelve egy ujabbal. A segédek

Megálljt kiáltva közbe vágtak épen.

Midőn kétségbeesve, víszabályt

Mellőzve rám rohant, s míg balkezemmel

Fogtam föl a fejemre mért csapást, ő

Előre szegzett kardhegyembe dőlt.

A hadnagy eltemetve, haj de él

És szerte jár-kel bennem a “titok”...

Én azt hivém, hogy Izidóra most már

Egy világrészben sem marad velem.

Kerülni fog, gyülölni mint fegyenc

Kerülni szokta messze azt az átkos

Pelengért, mely előtt egykor pirult...

De ép ellenkezőleg! mint az árnyék.

Úgy követett bujós körutamon,

Mit egyrészt kényszerűleg tettem, a

Párbaj következtében, hogy kitérjek

Szokás szerint az álszemérmes törvény,

E sanda csősz elől, ki ily esetben

Nem mindig oda vág, ahova néz;

De néha mégis oda vág... Bejártam

Helvétiának “hótakart tetőit”,

Az olasz félsziget virányait;

S a Rigi csúcsán a kelő napot.

Palermo partján a lenyugodót

Fosztotta meg bálványozóitól.

Mindenki őt csodálta egyedül.

Magam valék, ki magamat csodáltam:

Hogy többé nem csodálom őt. Azonban

Mégis csak gondosan kerültem őt,

Kerültem illő istenfélelemmel;

Mert végre hátha mégis... hátha mégse...

Csak jobb a tűzzel mégse játszani,

Nem festegetni falra a sátán - nét.

De hasztalan, fölösleg aggalom.

Mert vége volt mindennek, vége, vége!

Elszállt szivemből mindörökre a

Szűz tiszta szerelem fehér galambja.

Leégtem; szén, por és kihült

Korom vagyok, többé ki nem gyuladhatok,

Míg föl nem épít új tavasz keze.

De végre is miért követ ez a

Kevély hölgy annyi messze földön át?

Vajon mi célja, avagy indoka?

Csodálatos! (azonban voltakép

Természetes, mert hát ez a szélsőség

Törvénye, mely a szenvedély létráján

Csak a legfelső és legalsó

Fokon jár) - ez sem érdekelt már többé!

De végre egy ennél hatalmasabb

Törvény, a nő iránti köteles

Illem parancsolt, s ennek szót fogadva:

Egy ragyogó szép nyári délután,

Egy parti sétaerdő fái közt

Találkozánk még egyszer és utószor.

Gyönyörü nap volt; egy oly pillanat,

Midőn az ifju természet maga

A szerelemben üdvözölni látszik.

Maga a nap, mint násza éjjelén

Szűz csóktól ittasult boldog szerelmes,

Úgy szórta égre-földre, szerteszét

Dicsfénye aranyát, miként ha attól

Félt volna, hogy megfojtja a gyönyör...

Kéjillatot lehellt erdő-mező;

Boldogság és örömnek fűszerével

Volt telve s arra ingerelt a lég.

Szerelme üdvösségéről beszélt

Minden köröttünk, arról suttogott

A buja lomb, s a lombon ringatózva

Azt sírta, nyögte csalogány, galamb -

S arról beszéle Izidóra is -

Oly édesen, szelíd szemérmesen,

Hogy szinte azt hivém, való s nem ármány.

De én úgy érezém, hogy fagyni kezd

S megáll a vér eremben! Mozdulatlan,

Lidércnyomásszerü kinos feszélyben,

Miként egy ősvilági kövület,

Magam elé meredve ültem ott.

Azonban alkonyult. Az árnyak nőttek.

Valahol egy szomszéd falubeli

Toronyban megkondultak a harangok.

Legyőzhetetlen mélabú fogott el.

“Mily andalitó összhang” - suttogám

Tompán, nehézkesen. “Minő fölséges

Tökélyű négyes hangkar e toronyban!...

E föld valóban a dal és költészet

Szülő hazája. Úgy tetszik nekem,

Miként ha e torony négy ablakán

A négy harang mint négy sötét barát

E szörnyű szót zokogná untalan

Egymás után, imaszerűn, feddhetlen

Ütemben: el-mu-landó, el-mu-landó!”

Mint a hózuzmarás virágbokor,

Mit fagyos szél szakít ki, s visz tova,

Suhogva távozott el Izidóra.

Majd sebten visszatért és haloványan

Remegve, fuldokolva, önfeledten,

Haraggal, fájdalommal: “Istenemre!

Tudom, mit gondol ön. De rút gyanúja,

Az nem igaz! Nem, nem! Csalódik. Ön

Hitetlen, üdvtelen... Meg fog győződni,

Tudom, de majd későn” - sugá fülembe

Vonagló ajkkal és egy nagy nehéz

Könnyel szemében gyorsan, hirtelen

Eltűnik a fák között...

Csak isten őrzött,

Hogy lobbot nem vetett a régi láng.

Mély, ellenállhatlan részvét fogott el.

Elindulék s beérve: “Izidóra!

Bocsánat!”... rebegém féltérdre esve.

De íme ő ismét a régi volt.

A büszke, gőgös, a kérlelhetetlen.

Csak erre várt, csak ez kellett neki.

Egyszerre féreggé voltam tiporva,

Tekintetében oly mély, átható,

Uralkodói megvetés nyilát

Lövelte rám, hogy percre azt hivém,

Oda vagyok szögezve mindörökre,

S föl se kelek többé soha!...

De igy jó.

“Most már kvittek vagyunk, madame”,

jegyzém meg

Mosolygva, s térdemről leverve a port.

Aztán nem láttam őt többé...