ALKALMI VERS A SZOCIALIZMUS ÁLLÁSÁRÓL

Fák közt,

virág közt

ülök egy padon.

Kotyogok, mint elhagyott csolnak,

sok lágy levegő locsolgat -

a szabadság nagy csendjét hallgatom.

S valami furcsa módon

nyitott szemmel érzem,

hogy testként folytatódom

a külső világban -

nem a fűben, a fákban,

hanem az egészben.

Ahogy fölvetem boldog szememet,

mind följebb oszlanak az egek

s egyszerre elém suhannak itt

gólyákként lengő szavaid,

te hamvadthajú öreg.

És mint a tájon - mosolygok rajtad.

Nem érzem én, csak értem aggodalmad.

S azért tolom el a csendet, hogy belásd,

öreg vagy és nem az elmulást

siratod, mint helyedben én siratnám,

hanem a munkát, a fölszabadulást,

magát az emberi alkotást,

a láthatatlant, mert rátipornak hitvány

és látható hatalmak.

Ha beomlanak a bányát

vázazó oszlopok,

a kincset azért a tárnák

őrzik és az lobog.

És mindig újra nyitnák

a bányászok az aknát,

amíg szivük dobog.

A dolgos test s az alkotó szellem,

mondd, hogy törhetne egymás ellen?

Az elme, ha megért, megbékül,

de nem nyughatik a szív nélkül.

S az indulat múló görcsökbe vész,

ha föl nem oldja eleve az ész.

Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és

azért a szerető tévedés.

S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,

hogy’ köt hálót szellő faleveleken.

Már karcsú idomaira

pongyolát ölt a lég.

Az alkony a felhőn fésű...

Ülünk együtt, mint kedves és fia...

A fűben gyepként sarjad a sötét.

A homály pamutlombjai ingnak.

S mi várjuk, hogy mikor lesz

látható reszketésű

bennünk az első csillag.