ALKOHOL

A rózsakötőjű nap csak nékem integet,

De nem borulok elé, mert úgyis rogyadozik a lábam

S nem is harcolhatok érte,

Mert az alkohol

Kopjás fiatal gerincemet

A nyomorúság abroncsává görbíti már

Lomha lángú poklos katlanában.

Erős kezemmel remegéssé bomlok, ám

A kérges, jó becsületű kéz

Nyugodtan heverész

Kinyíló nagy pihenésben az árnyék homlokán.

Nincs asszony, kire véres szememmel kancsalítsak!

Engem a legforróbb május is csak

Subás nyárral ültet vacsorához

S az íze is kevés.

S most szívem sem lombos erdő, hol szelíd remete

Békült szóval intne: Fiam, imádkozz!

A tisztaság napos mezőit s hűs fenyvesét bevonta

Az elfásult mámor hója, jege,

Ijedten zuhan ott a kétségbeesés

Vasalt szánkója

Ismeretlen üregek borzalma fele.

Meglehet, hogy nem iszok többet,

Hiába köszönget

Síma, udvarias arccal az alkohol.

Többé nem packázik énvelem!

De akarásom leölt hízóként haldokol

És agyam szúvas, megrecsegő fáján,

Vén öngyilkos a padlás gerendáján,

Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.