Alkonyi prológus

Itt van az alkony, jó takaró

a hegyek ormán lilul a hó

itt van az alkony, csittul a zaj:

elhallgat a fény és fölvillan a dal.

Villanj csodavillany, villanj csodanóta

ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?

Mióta daloltam, amióta lettem:

mert fájni születtem, ki dalra születtem

s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,

megéri, megéri, aki fiatal.

A nappal, a lárma űzött a magányba,

hol senkise hallott, a puszta homályba:

most itt van az alkony, most jer elő,

mint éji merénylő, titkos szerető:

mert kedves az alkony annak, aki lázad

és kedves az alkony annak, ki szeret:

elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat

s nem tűrni az égnél lentebb födelet.

Az ég is ilyenkor kitakarózik

és emberi szemnek kirakja a kincsét;

a lélek az égbe fölakarózik,

mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:

Dal, éji merénylő, titkos szerető,

dal, mostoha lélek, most jer elő:

másnak csupa fátyol, neked csupa látás,

itt van az alkonyat, itt van az áldás.