ALKUDOZÁS... MÉG MINDIG

Ha akkor ő messze Keletről indult volna felém,

S én napnyugat idegenéből sietek, - hívást hallván,

És találkozunk vala a tenger lakatlan, szép szigetén,

És másnap, éltem csúcsáról, e fűszeres máglyáról leszállón

Nyújthattam volna kezem: "Örökre köszönöm neked!"

(És nem mondja nevét és nem mondom meg nevemet,)

Úgy megyen el, - köd utána, - sohase hallatja hírét,

- Az előttem, utánam volt nőket, profán ügyei visszáját,

Asszonyvadászó módja sok széltibe-hírelt fogását,

Ha soha nem tudod meg,

Maradt volna egy kevesem; nekem már holtomig elég.

...Hajdani, akkori képmásom, babonás lágyviasz-tetem,

Mágiás iraló-szer pihen valami fiókja mélyén.

- Egy ideig, tudom, rányitotta néha a zárat,

Mosolygó kis bosszusággal kiváncsian föléhajolt,

És játszva karcolt egyet a kicsiny viaszk-szíven,

Tréfából ölelésre nyitotta a tehetetlen két karját.

Vagy tinta-pocsolyába hurcolta a szegényke lábakat. -

De már oly rég nem, - már sohase nyílik ki az a fiók!

Feledte, - felé se néz. Néhány új bábuja van.

Mi lesz velem már?

Olyan régóta nem is fájt istenigazába a szívem.

Ó, lehet nekem a világba még örömem!...

El fogok menni egyszer a Campagnákra, bizony!

S egyszer meglátom a fjordok vizét, addig meg nem halok!

Nekem bizony van szép kisfiam, ragyogószemű, okos, erős!

És néha el tudom hinni, hogy amit mívelek, érő!

- Ó, kedves, csinos holmikat lehet szerezni a pénzen.

Könyveket írnak az írók! - van, aki fest színnel, ónnal,

És örülhet az ember, hogy rózsállnak szép, alkonyi egek.

- Engem még meg is kívánnak itt-ott, és nem az utolsók! -

És emberek, a javából, mondják: - bízni lehet baráti kezemben!...

Haj, világ, - drága világ!...

- Egy gödröt ásni, - beléfeküdni - és magamra szórni a földet!