Álmatlan éjszaka

Ágyamban fekszem este. Az órából kihulló

nagy, hosszú perceket az ujjaimra sodrom,

s amíg ringat az ágyam s lágyan ringat a sodrony,

eszembe jut, hogy minden vágyak íze múló.

Az ablak nyitva áll s az acélos messzeségből

tompán fölsír és búgva egy-egy távol vonat

s a búgás elhal, mint az éjbe az alkonyat

és újra fölsír, mint az emlék szava régről.

Aludni nem tudok, a fütty, a kürt kisért,

elröppent már az angyal is, ki lenne őröm,

kínzó és forró ráncok gyűrődnek lepedőmön

s izzadt karom kitárom, kinyúl a semmiért.

Sötétben áll az erkély és hűs eső szemerkél,

alszik a rózsagömb is a vékony, csonka póznán

s elgondolkodom: ha most csöndesen kilópóznám

s rózsát szednék csokorba, többet százezernél...

Vagy csak ezret, csak százat, vagy csak huszat, tizet

s a szúró tüskeszárat ujjaimba ásva,

rohannék boldogan ki a füttyös állomásra

s lobogtatnám a csokrot, a rózsát, a tizet.

S a búgó fütty közelről harsogna, tépne, fájna

s a füstös vén kapú, a jövőknek boldog ív,

kiengedne s vöröslámpás lokomotív

robogna be robajjal, zörögve és zihálva.

És mindenkinek jönne anyja, vagy nővére,

vagy kedvese s míg fölsír sok-sok örömsikoly,

úgy állnék, mint kinek a szíve vére foly

s a csokrot szerteszórnám a perron bús kövére.