ÁLMODOM...

Álmodom néha

Szilaj, merész, fájó,

De mégis édes álmokat.

Vihar tör rám

Rémes, talán a mindenséget

Fenyegető vad erővel

S én e viharral

Egyedül, mint egy megkövült szobor,

Szembeállok!...

Álmodom néha,

Hogy minden teremtett

Éltemre tör, haragos átkot

Ordít reám

S én mosolyogva,

Kimondhatatlan büszkeséggel

Várom a harcot,

Melyet egy világ,

Egy egész világ

Esküdt ellenem

S melyet úgy fogadok,

Mint egy aljas lelkű koronás fő

Az udvaroncok porba hulló,

Gyalázatos hizelgéseit!...

...S álmodom néha

A legmerészebb, legszebb álmot,

Dalaim egy világ fülébe zengnek

S hangoztatják a megváltásnak

Szent, égi szózatát

Egy megtévedt nagy világ előtt.

Hangjára hangos, bús zuhanással

Omlik a porba hazug bálványok

Százezere

S avult, buta korlátok,

Melyek elzárták a világot

Egy világtól,

Recsegve dőlnek össze.

S én, míg a pusztulás közt

Jós szemekkel látom,

Mint áll elő egy jobb,

Tisztább világnak

Zöld hajtása a romok közül,

Szivem megnyíl

S fenséges érzés hatja át dalom,

Melynek refrénje

Messze, messze száll

S mint a megváltásnak

Új evangéliuma

Áthatja a világot

E szózat:

Diadal! Diadal!...

...S álmaimból

Otromba zaj riaszt fel.

Köröttem régi minden s undorít.

A megváltásról, a diadalról

Lázas álomban álmodtam csupán...

Szivem teli ugyan,

De mi belőle felsír, felszakad,

Nem egy világot

Újjáteremtő diadal-ének,

Hanem a lebilincselt erő

Tehetetlen, bús zokogása...