Álmok vége...

Tiszaháti fűzfák erdejében járok.

Alkonyati árnyak, alkonyati álmok

Kísértenek engem.

Némaság a tájon, dalok a szívemben.

Letűnt napnak csókja ég az erdő fölött,

Ritkás füzesekben violaszín ködök,

Alkonyi kísértet.

Álom itt a küzdés, álom itt az élet!

De a rekettyésből valaki rámkiált:

„Forduljon kend vissza! Nem mehet itt tovább!”

Sebtiben fölnézek:

Megszakadt az álom! Oda az igézet!

Megyek vissza innen. És a szívem mélyén

Csitítgatok egy nagy, bánatos érzést én:

Ez az álmok vége!

Goromba szavával fölriaszt az élet

S csudás ösvény, többé nem találunk téged.