ÁLOM HELYETT

Lankadtan, dőlten fekszem be az ágyba.

Ropogva zördül s ujra néma csend.

Hogy oly szegény vagyok, hogy oly nagy árva:

ilyenkor érzem s: hogy napom lement.

Kis asztalon az olcsó vekkeróra,

zordon időm egykedvü balszeme.

Még öt perc s matt-kék acélmutatóin

leperg az éj, az éjféli zene.

Még öt perc. Régi, régi dajkaajkak

szellemmeséit zúgja a szobám.

Kezeim fázó fülemre tapadnak,

az éjfél sárgán vigyorog reám.

Sárgán, miként a nagyapám halottan

s miként azóta sok furcsa halál.

S egyszerre érzem: még öt perc, vagy egy csak

s a sárga rém, most, most, most szíven talál.

Ó milyen gyönge s merev lett a testem.

Él a szemem?... Vagy meghalt-e a szám?...

Bús kezeim hol vannak?... hol keressem?...

Az ágyam siklik, mint egy lenge szán.

Csak kikerülni tudnám ezt a percet!

Csak minden éj meg ne állítana.

Élő testem ravatalát belengi

a kihunyt gyertya fojtó illata.