Álom

A történeteken s a sok ezer bajon,

Melyek rendre velünk játszanak, a minap

Gondolkozva ledűlék

Egy kis rózsabokor tövén;

Ott, a szenderedés angyali lágy-meleg

Álom ködjeivel béhehegének, és

Selymes kis kezeikkel

Szemhéjam lesimítgaták.

Már játékos eszem képzete szárnyain

Hintázgatta magát, már csuda testeket,

Tündér-várakat és más

Holmit kezde teremteni. -

Hát egy érdemes ősz toppan előmbe, kit

Jámbor képe s egész szivreható szeme

Nemcsak tiszteletessé,

Sőt még mennyeivé teve.

Tündér teste nem is századokat, hanem

Kezdetbéli öregkort mutatott, arany

Száján ült az igazság,

S melljén a szeretet feküdt.

Nyájas, mégis azért átszegező szeme

A vállam közein mintha jeges vizet

Öntött volna le, minden

Részecském nekiborzadott.

Mozdító inaim megmerevedtenek,

Béforrott ajakam. Végre reám mutat

Márvány ujjaival, s int,

Hogy menjek vele felfelé.

Én reszketve tudám hajtani térdemet,

S félénken követém nyomdokit, egy magas

És még semmi halandó

Lábbal nem tapodott hegyen.

Feljutván, mutat egy völgyre, hová soha

Még a napnak arany fényje le nem hatott,

Köddel van beborítva,

Melyet gőzölög untalan.

Nádtorzsok, s megavúlt zsombokok öbliből

Egy nyálkás habarék, benne teménytelen

Nép dűlöngözik. Innen

Felnyúlt egy hegy az ég felé!

Tüskés oldalain állanak ördögi

Gyűlölséggel az éj ostoba lelkei,

És mérges dühödéssel

A békétlen irígykedés.

Egy kápolna ragyog fent az öreg tetőn,

Egy szép kert közepén, melyet örök tavasz,

Nyár és ősz vetekedve

Ékesgetnek, az éj oda

Kormos gyermekeit fel nem eresztheti,

Mert szent hely az. Egész táborok omlanak

Feljebb onnan alólról

A kápolna felé; hanem

A gyengék tapadó sárt, az erős karúk

Érccé lett köveket szórnak utánnok, és

A félkéz okosocskák

Lúd szárnyakkal is üldözik.

És így csak kevesen jutnak az égi fény

Látására; sokat visszacibálnak a

Sárfészekbe; sokaknak

Mérész lábokat eltörik.

Eltévednek az út tüskéi közt sokan,

S tikkadtan lefelé tartanak; egy midőn

Nagy gőggel szaladott, a

Kert árkába töré nyakát.

Ládd: úgymond az öreg, mennyi nem éri el

Azt a mennyei célt, melyre teremtetett,

Lássák, mit cselekesznek!

Ott áll órrok előtt az út.

Nincs oly cél az egek bóltja alatt, hova

Baj nélkül szabad eljutni, az út nehéz

Voltán aki megijjed,

Válasszon gyepesebb nyomot.

Nem nyér ám koszorút, aki puhálkodik.

Menj, láss dolgod után. Azzal odább mene,

És én el nem akartam

Többé tőle szakadni; hát

Rettentő szemeket hánya reám; s vele

Csak mentem. - De mit ért? - a kegyes Ámeli

Néhány rózsalevélkét

A képemre lehúllatott.

S felrezzentem. Ihol büszke eszünk kevély

Fellengzéseit is hogy teszi semmivé

Egy-két rózsalevéllel

Egy kis furcsa leány keze.