(ALUDJATOK SZÉP ÁLMAIM...)

Aludjatok szép álmaim: itt az éj,

Őrömrivasztó bánatom éjjele;

Itt a reménynek véghatára,

S a szivet elsanyaró valóság.

Kihez sohajtsam kínaim ezredét?

Ki nyújt bajomban szánakodó kezet?

Ég, föld, miért nem leltem eddig

Kebleteken, ha vagyon, nyugalmat:

Belől hevülten, félfagyosan kivűl,

Ott járva, hol most a sivatag berek

A téli fergeteg hazáját

Dérkoszorús tetejével éri,

Ekkép panaszlám életi terhemet:

Velem sohajtott a hideg esti szél;

Borongva hajtott rám az ég is,

S gyászaimat befödé homálya. -

De hajlik a szív: változik érzete:

A búnak enged; enged örömnek is.

S mint a Dunának kétes árja,

Háborog, és lesimúl koronként.

A bú is oszlék: csüggedező fejem

Fejlődni kezdett gondjaiból hamar:

Nyílt szívvel álltam ellenébe

Felleg alól kitörő napomnak.

És kérdezém a csendesedő kebelt:

Hogy csüggedés ne fogjon el újolag,

Mit téssz? mi lesz, ha baj jövend rád,

Gyámolad a sanyarú üdőben?

S testvér alakban lebbene képzetim

Közé az égnek tiszta vidékiről

A föld fiát szebb és vidámabb

Honba kapó szerelem s barátság.

De hányat áld meg szöszke Venus kegye?

Hány boldogúlhat, kedvese karjain

Lengvén, az örvény és veszély közt?

Hánynak adott epedés jutalmat?

A zordon arcnak kellemeket ki ád?

És termetünknek tetszetes alkatot?

Ki ád világot, bájt, szerencsét

Könnyek alatt epedő szemünknek?

Mely a sugárként visszonozó hevet,

Ébresszen ott, hol...