Amíg a nagy kúrián átmegyek

Ősz mosolyog a nagyudvar felett,

Amelyen most gyakorta átmegyek,

Ha nem is négyszer Isten egy napjába,

Mint hajdanába.

Az udvaron métázó gyerekek,

Zsongító, édes lárma...

Behúnyom a szemem... még meglehet,

Valamiből szekundát fogok máma.

Aztán mégsem az emelet emel...

Elnyel a pince szája.

A nyomdába megyek.

Apokaliptikus vasszörnyeteg

Bömböl ott lenn: a nagy rotációs,

Ítéletes idők titánja,

Vértelen harcunk negyvenkettese,

Vele van beszédem, vele.

Reá akarok bízni valamit,

A lelkem titkait,

És megfésülni őket utoljára,

S megáldani, mint a mesék királya

Búcsúzó fiait,

És úgy bocsátni el a nagyvilágba.

Ősz mosolyog a nagyudvar felett,

S a hűvös, késő őszi nap sugára

Megilletődve, elfogódva száll

Egy kis diáklány aranyos hajára.

Egy percre megszűnt minden földi átok,

Az Inferno halkabban dübörög -

Irígyelik a napfényt a diákok.