Amíg egy falevél lehull

Az ágtól elvált,

Lassan száll alá,

Reszket, libeg.

Már nem köti az ág,

Még nem köti a föld.

Vajjon kinek

Van jussa hozzá, most, amíg leszáll?

Néha pihen,

Azt hinnéd akkor:

Visszatérne még.

Mint egy lélek:

Már nem köti a föld,

S még nem köti az ég;

Az ég, mely mégis, mégis várja már.

Amíg lehull,

Hány lélek hull vele?

És hány emelkedik?

Hány reszkető lengéssel van tele

A végtelen világ?

Milyen csodák

Esnek, míg rövid útját megteszi?

E percben talán meghalt valaki,

S e levelen a lelke száll alá.

És bennem megfeszül a lélek,

Mintha világok tengelyének

Zajtalan fordulását hallaná.

E levelen egy lélek csolnakáz.

Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta

Tán szűk neki a világegyetem,

És inkább elfér egy falevelen. -

Mert most már mindegy: palota, vagy pajta.

És hátha nem.

Nem halott lelke ez s nem idegen.

De ismerős, ki messze-messze van

És idegondol hosszan, hangtalan

És elömlik a lelke mindenen.

Valaki, aki innen elszakadt

S a lelkét most e drága őszbe ejti.

S itt van, - mert a világot elfelejti.

Be halkan száll alá ez a levél,

Hogyan suhog!

Utánozd lelkem ezt a suttogást:

Vajjon tudod?

Talán egy orkán őrült ereje

Aludt el itt,

Talán egy óriás pihenteti

Itt tagjait.

Talán viharok szünetje csupán

E levél-ágy.

Tán innen kél majd új csatára fel

Ezernyi vágy.

A végtelenbe ugródeszka tán

Ez a levél.

Idehanyatlik s innen lendül el

A szél.