AMNON ÉS TÁMÁR.

Dávid király, bölcs fejdelem

Uralkodék Izráelen:

Az Ur sok jóval látta őt,

Nemzetsége, mint az olajfa,

Mely Juda halmán nagyra nőtt, -

Sok messzenyúló ágat hajta.

Absólon s Amnon a fiak közt,

Végül Támár hugok vagyon;

Sáron rózsája, gyöngyvirága!

Ékes, szeplőtlen hajadon.

Amnon, nem oly jó, mint amily derék,

Jámbor erkölccsel nem dicsekheték;

Iszákos volt - a búja gerjelem:

Éltén sok férges gyümölcsöt terem.

Védő angyal áll a munkás megett,

Elűz sok vétket, sok kisértetet:

De ha a vérhez, melyet hizlala

A heverésnek átkos pamlaga,

- Melyen ezer kisértő gondolat,

Megannyi álnok ördög látogat, -

Ha a vérhez még lángja ér a bornak:

Indúlatid kárhozatba sodornak!

Szeplőtlen szűz és az ő huga Támár;

És Amnon a szép leányzó után jár.

Támár pedig szól, aki már van

A csábitásnak hálójában:

,Irtózik lelkem e gonosztól...

Ne kényszeríts, hogy ezt miveljem!

Oh Amnon, meg ne ronts! tudod jól:

Nem így történik Izráelben!’

És Amnon mégis vissza nem lép,

Előtte mindig, mindig e kép!

Éjjel viraszt, eped napestig,

Hogy belé szinte megbetegszik...

S midőn háló és annyi csel

Céljához nem vivé közel:

Erőszakhoz nyul a rosz bátya...

S ékes Támár meg van gyalázva!

De bánat és méltó büntetés

Jár a galádságnak nyomán:

Bor s szenvedély vad mámora

Elpárologván szaporán,

Ami Amnon lelkében támad:

Gyötrő undor és önutálat.

S Támárt is jobban meggyülölte,

Mint kiváná annak előtte.

,Oh ne vess el, ha meggyaláztál!’

Mond búsan a letört virágszál;

S ő, ellökvén, »menj el« mondá neki,

S szolgáival az utra vetteti.

Visel vala

Szép tarka szoknyát Támár,

Minőben csak

Fejdelmi származás jár;

S szép köntösét meghasogatván:

Fejére sírva hint hamut;

Lelkében fel van háborodva...

S Absólonhoz panaszra fut;

Ki hallja s szól hozzá ekképen:

- Ne bánkódjál! légy csendességben!

S Amnon ellen a boszú érik

Absólon lelkében két évig;

Felmégyen akkor Baal-Hasorba,

Hol nyíratá ő juhait;

És ott nagy vendégséget rendel,

Testvéreit meghivja renddel, -

- És Amnon is jelen van itt.

Midőn pedig vigadnának,

Absólon monda a szolgáknak:

Vigyázzatok, legyetek készen! -

Amint Amnon jó kedvet vészen:

Verjétek, öljétek meg őt,

Hadd igya meg vérét a föld!

Ne féljetek, legyetek bátrak!

- S a szolgák gondolkodva állnak...

A bortól immár ittas Amnon,

Kiált és tántorogva megy;

S a szolgák közűl monda egy:

Ideje most, hogy ő meghaljon!

Jertek, ne féljünk! legyünk bátrak!

- S a többiek habozva állnak.

A szolga mond ismét: mit késtek?

Nem látjátok-e, hogy ő részeg!?

Bátran! kiált fel a lopó, ha lát:

Ittas őr kezén pincét, kamarát;

Bátran! mond a rosz nyelv, mit úgyse véd:

Vegyük el a részeg becsűletét!

Bátran! lepjük meg, szól a nyavalya,

A dobzódó ugyis keres maga!

Bátran! sug a bűn, ez most szót fogad,

Vezessük, hol van inség, kárhozat!

Ne féljetek hát véle szembeszállni,

Azért, hogy ő palástban jár s királyfi:

A józan szolga több a részeg úrnál...!

- Haljon meg ő, akit Absólon útál!

S ugy lőn. Elfolyt a búja Amnon vére,

Absólon elfutott Gessur földére;

Nagy a királynak búsulása, gyásza...

Amnon megölve, Támár meggyalázva,

Nagy messze földön fut a harmadik...

Amnon példáján intés adatik:

Nyomja szivébe mind, ki hallja!

Egyik bűn a másiknak anyja;

A vétek kárhozatba von, -

Éljetek tisztán, józanon!