Ámor a’ borban.

Nyájasan édelegtek

eggy heves napnak gyönyörű

nyugta utánn az álmos

rósa körűl az esti

hüs szelek, még ernye alatt

eggy múlató lugasnak,

hajdani lángjainkot,

‘s a’ szerelmeknek habozó

kínnyait emlegetvén,

Tállyait iddogáltunk

Dórisommal. Vészek utánn

édes öröm nevetni

a’ kikötő szigetrűl

a’ kevés kárral kikerűltt

tengeri háborúkot!

Olly sebesen repűlvén,

mint az éhes fecske szokott

méhek utánn rohanni,

érkezik eggy kis Ámor,

‘s arczainkot szárnyaival

pajkosan átsimítván

játszani kezd. - «Tipord le

a’ pogányt! úgymond rebegő

Dórisom; új bajokra

győzi lecsillapított

szíveinket!» - Talpra kelünk

hantos üléseinkrűl,

‘s rósa bogakkal űzzük

fel ‘s alá spalléri között

a’ rezegő lugasnak.

Ő enyeleg, kiszökvén

nyil gyanánt eggy lombüregenn,

majd meg amott beütvén,

‘s végre tekíntetünkbűl

eltünik. Mink öszveülünk

győzedelem-dücsővel

Tállyai balsamunkhoz,

‘s kérkedő hadnagyka gyanánt,

gúnnya között az elvertt

kellemetes latornak,

a’ reánk váró poharat

újra kezünkbe vesszük.

«Éllyen az álnok Ámor!»

mondgyuk egymásnak, ragyogó

gyöngyeit átköszönvén;

‘s élledező tüzünknek

ah! csak új habzása utánn

vesszük iszonnyal észre,

hogy botorúl megittuk

a’ kis Ámort is, ki magát

csalfa borunkba vette.