Ancsa szolgáló

A kis végváros vendéglője mélyén

A söntés rejtekén élt Ancsa lelkem

S csodálkozott boros, bús éjek éjén,

Ha az urak mulattak ott a csendben.

A fásult jegyző s zordon szolgabíró

Szilaj nótákra zendített keményen

És Ancsa hallgatott

Szelíd szláv dallamokkal a szivében.

Oly kender volt a kócos haja néki

És oly kökény félős kék szemepárja,

Lelkében messze fenyvesek meséi,

Alacsony viskók rontó babonája.

Egy-két vad vendég megölelte néha

S idegen szókat suttogott fülébe

És Ancsa hallgatott

És megriadva zajlott lomha vére.

És egyszer eltűnt áldott szégyenével.

Tavaszodott, a Morva zúgva áradt.

A Morva jó ágy, falujába ér el,

Hol most pattognak a fiatal ágak.

Mert ősi sors ez: hogy duzzad tavasszal

A Morva és rügyez az ifjú plánta...

És akkor este lett

S a söntés Ancsát többé nem találta.