ANDALGÁS.

Főd koszorúit,

Te honni Genius,

Gyászlep takarja,

De arcodon

Csendes hajnal derűl,

És kéjlobogva

Felleng tekinteted

Egy szép jövendő

Fényárjain

Leszállsz feledség

Éjébe rejteni

A messze századok

Bús képeit:

Ám visszalengnek ők,

Miként az éjfél

Sírlelkei.

Mohács, Mohács!

Honvér-szentelte sík!

Feltűnsz te némabúsan,

És szétomolva

Elpusztúlt tériden

Királyi trónus

Nagy romjai;

És szétomolva

Bezöldűlt hant alatt

A messze kornak

Nagy ősei.

Oh szentek, oh dicsők!

Honförgetegnek

Véráldozatjai,

Az ősz idők szele:

Szétlengeté

Szent sírotok porát,

De a nemes

Utókor ajkán

Dal kél fölöttetek,

Dal, mely szelíden,

Hevűlve kéjre,

Hevűlve lángra,

Kijegyzi a tett

Magas becsét;

S gyászló kebelben

Mély fájdalommal,

De büszke érzelem

Fellengte közt

A szép Emlékezet

Borong a csendes

Virány felett,

Mint Spárta hamvain

A régi nagyság

Hős nimbusa.