ANDALGÁSOK

Boldog, kinek szép hont adának

A sors örök törvényei,

Hol géniusz szelíd nyomának

Láttatnak nyilván jelei,

Ki mint a szilf tündérberekben,

Álmai közt halhatatlan él,

Bolyongván lelke hűs szelekben

Chitóne csendes fényinél.

Szűk életében nyújtják néki

Elysiont az istenek,

Utána lelkesűlt vidéki

Nem földi dalra zengenek.

Őt Roche hársai közt susogva

Hevíti Haller szelleme;

És rózsalánccal tartja fogva

Az égi nagyság kelleme.

Clarens virányin bánatában

A számkivettnek részt veszen,

Mereng Wolmár tündérvárában

Nagy ídeálja kebliben.

Vagy véled, természet barátja,

Járván virúló környedet,

Mint Hesper bájos fényben látja

Derengő bölcseségedet;

Hív anyját hallja rejtekéből

Mint nyájas Echó, szólani,

Érez, miként Te, nagy lelkéből

Szent lángokat csapongani,

Fel a teremtő trónusához

Szeráfnak tűzszárnyain lebeg,

Leplezve járul szent arcához

Virtusban, s szíve nem remeg.

Vagy égi Múzsa Gessnerednek

Édes hangjain kebledre húl,

Sebes verési csendesednek,

Lelkén szelíd alkony vonúl;

Mellét a pásztorok virányin

Erosnak vígan nyitja fel,

Andalgván a hegyek leányin

Tisztán hevűlő érzésivel;

Hölgy mellett olvad hűs berekben

Csalogány szívrázó dalán,

Láng ébred a tekintetekben,

Remegve nyúl kéz kéz után;

Kedvelt fájok sötét árnyával

Borítja be szép álmokat,

A gencián bájos szagával

Istenli boldogságokat.

Majd zengvén lantján hangos ének

Megmássza Júra bérceit,

S gyúlasztja Dole szép körének

Vígan szédelgő rendeit;

Borongva nyúlnak fel messzére

Gotthárd sötétes ormai,

Kilátszanak tekintetére

A kéklő Cenis útai;

Túl elfedő sziklák homályán

A boldog helyig álmodoz,

Hol annyi hérosz égi pályán

Jutott Olymp lakóihoz,

És ahol csendes pompájában

Mosolygva fekszik Tivoli,

S a vándor Vesta templomában

Kelyhét Horácnak szenteli;

S mint a görög lant dicsősége

Hevűlvén Múzsa kelyhitől,

Messzebbre nyúl pályája vége,

S zengése felhőknek röpűl!

O géniusz halvány lepleddel,

Mely sírnyugalmával borít,

Miként borongó Luna, fedd el

A messzeföld ingereit.

Itten vérző honunk vidékin

Nyögő szél érvén keblihez,

Pusztúlt váraknak omladékin

A Múzsa búsan tévedez.

Tekintvén századokra vissza,

Ha Somlónk ormain megáll,

Az édes cseppet könnyel issza,

Lantján víg hangot nem talál.

Lehajlik Dayka sírkövére

S borítja lelkét fájdalom,

Ah, Chárisoknak kedveltére

Sírjában szállt csak nyúgalom!

Lelkében, mint Hesper sugára,

Hordott szelíd érzéseket,

Géniusz szemén mely véle jára

Mosolygó könnyű reszketett;

De bájhangjai nem édesíték

A sorsot égi kebelén,

Vérző sohajtások hevíték

Szívét hölgyének lágy ölén,

S miként irígylett nyúgalmának

Várából Eros kedvese,

Szállott arany fantáziának

Téreiről sírdomb mélyibe.

Kérjük sötét enyhelye mellett,

Hogy lágyúljon a végezés,

Lengjen körűltünk gyönge szellet,

S emelje lelkeink íhletés;

Vegyék fel ömlő hangjainkat

Kárpát kinyúló szírtjai,

Érezzék forró lángjainkat

Ister zöldellő martjai;

A dalra szebb honunk leányi

Miként nimfák táncoljanak,

Berkeink, mint Széphalom virányi,

Elysionná váljanak;

Fonjunk a küzdő Szent fejébe

Nem hervadandó koszorút,

Sírjának hűves éjjelébe

Rózsák közt menjen biztos út.

Lángzók lesznek csudált nevénél

Az érző szív verései,

S szentek, mint oltár emlékénél

A hűség csendes könnyei.