ANDRÁS ÉS BÉLA

Mely csend ez? mi halál lett úrrá néma falak közt

Várkony termeiben? kire vár a szörnyü tekintet,

Félelmekbe s tilos haragok lángjába keverve?

Oh nagyok! a magasabb fej díszét óva vegyétek:

Villám csapja meg a jobbot, mely kapdoz utána.

Endre király nagy gondokkal jár büszke lakában.

Eskü szerint már Béláé országa, ha meghal,

S Béla dicső, bajnok, kül - s belföld tiszteli hírét.

Ah de királyfi mosolyg pólyából Endre szemébe,

A csecsemő Salamon, s az atyának szíve megindúl.

„Ez ne legyen, gondolja, király? s én hagyjam el őtet?

Hah! akkor minek is mosolyogsz! sírj, gyermek, örökké,

És alacsony fejedet siralomnak tengere nyelje.”

És a kis gyermek mégis mosolyogva tekint rá.

Győz a szív, elhallgat az ész, elhallgat az eskü.

A szőnyeg kiterűl, leteszik közepére ragyogni

A kardot s koronát, „Haljon meg Béla, ha nem mást,

Mint koronát választ!” tompán így hangzik el ajkán

A vétkes szózat, s Béláért gyors követ indúl.

Ő székébe leűl, és homloka ráncba szedődik.

Gyilkosok állnak utól, vészt villogtatva szemökben,

És komoran várják a rejtett arcu jövendőt.

Búsan néz a honfi körűl, átkozza magában

A vak visszavonást, mely főt s országokat elront.

Hallgatnak; de az indulatok sokféle csatáit

És a terhes időt sziveik dobogása jelenti.

Béla belép; láng csapja meg a fene gyilkosok arcát.

A két jelre mutat s „válassz” mond Endre gyanúsan

Mozdulván helyiből. „Választok bátya” viszonz a

Fejedelem bátran, s Endrének kardja után nyúl.

„Kard ada hölgyet, hírt; a kard megvíja, ha szükség,

A koronát.” Így szól, s őt Endre ölébe fogadja.

Megtágúl a szív, a bús képekre vidámság

Hajnala kél ismét; magok a két gyilkosok érzik

A jobb fordulatot, s nyugalommal térnek el onnan,

Hol közel áll két nagy testvér ölelése halálhoz.

Endre örűl, s vele megzendűl a várkonyi szép lak.