ANDRÁS HERCEG SÓLYMA.

Gályára ül, Nápolyba száll

Károly király hiv özvegye;

‘András herceg, kedves fiam!

Gyere haza, gyere!

Idegen föld, idegen szív...

Fejed nincs hol lehajtanod!

Vagy már meghült hozzánk való

Te jó indúlatod?!’

András készül, - Johanna mond:

»Királyasszony, néném, anyám!

Ne miveld ezt... holtig való

Busúlást hozna rám!

S te...? elhagynád, ki ugy szeret...?!«

- Zokogásban vész el szava, -

András is szól: »Kedves szülém,

Nem megyek én haza!«

Gályára ül, honába tér

Károly király bús özvegye.

»András herceg, kedves uram,

Gyer’ vadászni, gyere!«

Száguld a mén, dobog a föld, -

A vad sürűn reppen, riad;

S hull: fegyver és sólyommadár -

Ez élő nyil miatt.

De a herceg legkedvesebb

Solymára mily romlás jöve?

Nem hat reá szép szó, harag

S a préda ösztöne.

Ételt utál, vadat kerűl,

Csüggedt, konok mind estvelig,

Midőn Aversa a vadász-

Csapattal megtelik.

Zajos, hosszú a vacsora,

Későre mén a lefeket;

Midőn András elszenderűl:

Éjfél körűl lehet.

- Már látja a nap képeit...

De felrezzen: »mi zaj van ott...?«

- (Künn, a sólyom vijjog, - s veri

Vadúl az ablakot.)

»Nincs semmi zaj, csak álmodol...

Aludj, aludj én hercegem!«

S András arcán lágy női ujj

Futos gyöngédeden.

Érez gonoszt, jósol veszélyt,

Másodszor már a hű madár;

Harmadszor is jelt ad, - de azt

András nem hallja már.

Lassan nyilik závár, kilincs,

Világ gyúlad, meg ellobog...

Jobbra, balra oldalganak

A latrok, gyilkosok.

Ha ezt tudnád, szegény anya!

Megölni még nem volt elég:

Lator kezek ruhátlanul

Az útra kiveték...

S neje tovább alszik. Sólyma

Viraszt András teteminél;

Eldöglik a madár, - a nő

Késő vénségig él!