ANDRÁS POLGÁR.

Pajkos fiúk valának azok a

Bocskay hajdúi!

Nem igen szoktak, hacsak lehetett,

Éhezni, szomjúzni.

Nem vizsgálták, hogy a tulokra

Ki bélyegét sütték?

Hátat vetvén eme mondásban:

Törvényt ront a szükség!

És összesúgnak egy este:

Ijesszünk rá Eperjesre!

Sóvár felé van ménes, csorda;

Szakadjunk titkon két csoportra.

Szeben felől mig egyik támad:

A másik elhajt ménest, nyájat.

Tetszett a terv, tetszett a préda,

S még legjobban a vaskos tréfa.

Mi pedig, mig lesz valami,

Forduljunk egyet a városban,

Amig Lipót, András és Márton

- Érdemes polgár mind a három -

Hadjuk zajára szét nem robban.

Mert a csapszékben mulat mindenik:

Együtt az idő jobban eltelik.

Márton polgár kevés beszédű,

Ne is busúlj, hogy megszalasszon!

Semmiben sincsen rövidsége,

Van sok pénze s jó egészsége,

S még ifju szép menyecske, mellé!

De az asszony

Ugy tetszik, mintha nem szeretné!

András szerszavas, felesége sincs,

Összekap veled, csak ránézz, vagy ints;

Egy tücske van: - de több nem is kell! -

Hogy tudnillik ő bátor ember!

Voltak s minő kalandjai!

Bele-untak már hallani,

És senki sincs Eperjesen,

Ki e részben Tamás legyen;

Csak egy ember! ki most is ott ül,

Ki minden szóra, neszre szemfül;

S mig András szaval: hogy a havason

Kilenc farkast vert egy bottal agyon!

És dezentort fogott,

Mint vándorló legény!

Hát mikor átment a

Zajló Duna jegén!

Fogadásból mint hált egy régi várban,

Szembe nézve száz kisértettel bátran -:

Ott ül! - s elébb csak mosolyog,

Mondván: ez még nem nagy dolog!

Később rútúl kacagni kezd:

»Sógor! ugy-e álmodta ezt...?!«

És aki ekkép lábatlankodik:

Ki volna más? Lipót, a harmadik:

Nagy táncingerlő, bár máskép kicsiny;

Minden lépése, szava: tréfa, csíny.

Áprilist járat, pénzt ásat veled,

A lutrin ternót, quinternót nyeret;

Talál mindenkit gyenge oldalán,

De nem sebez, csak csíp mint a csalán;

Sokon átment, mégis mint a gyerek,

Az élettel csak játszik, enyeleg.

Ajkán a tréfa: aranyfüst, - s ha szólt,

Bezománcozza a kemény valót.

Szereti őt egész világ,

Csak András nem! oh mert hiszen,

Szivén sebet gyakorta vág

E szörnyű szóval: »nem hiszem!«

Ugy volt most is; - de hah! mi zúg...?

A harangot félre-verik!

Lótás-futás, rekedt zsivaj...

Mi baj...? mi baj...?

A hajdú tört ránk, itt a had...!

A polgárság fegyvert ragad

Mind az utolsó emberig.

S Lipót, András fülébe súg

Az udvaron:

No most itt a jó alkalom...!

Elmult éjfél, mikor eldőlt

A csata a kapuk előtt;

Gyalog voltak a jó polgárok:

S lófélében van legtöbb károk!

Csikó, tinó elballagott...

S ez nem elég!

A veszteség:

Hét sebesült, három halott!

De ki az a bősz óriás,

Ki ontva vért,

Boszút állt a bajtársakért?

Két lábuért, négy lábuért...

Ki egy véres hajdúfejet

Lándsán lóbál a nép felett?

(Mert hozzák a harc hősét vállon,

Hogy jobban lássák, jobban lásson,)

Ez a félelmes óriás:

András polgár! ki lenne más!

A fáklya-füstben, fáklya-fényben:

Néz jobbra, balra nagy kevélyen...

Dicsősége délpontra hágott!

Fumigálja az egész világot;

De oh...!

A földön minden oly mulandó!

Az éljenek közűl ki-rí

Egy gúnyos mély hang: le vele!

Ki az...? mi az...?

Hah, mily botrány...!

S Lipót igy szól mosolyogván:

Ez a Márton polgár feje!

Lát... feldühül a nép, s gyilkost rival, -

Hősünk fehér lesz, olyan mint a fal...

S hogy a megholtnak felesége

Kap átkozódva üstökébe:

A földről nyög fel már a bajnok...

Jaj, irgalom! mindent kivallok...!

De a tömeg már cepeli...

S roszúl lesz a nyakabeli,

Ha néhány szavahihető

Módos polgár nem áll elő.

Csend lesz és a tanuk beszélnek:

Csak hagyjatok békét szegénynek!

Mártont a hajdúk ejtették el

Lelkét karunk közt adta ki;

Meghidegülve hagytuk hátra,

S hogy visszatértünk, akkorára

Fejét leszelte valaki...

S hogy András volt: a fő elég jel...!

A megbukott hős nyomorultan

Bókol fejével: ugy van, ugy van...!

És e sajátságos történeten,

Soká nevettek még Eperjesen;

De András végkép elvonult.

Nem járt csak a szomszédba,

Szegény Márton bus özvegyét

Vigasztalgatni néha;

S szólt: - Bánatát enyhítni vágyván, -

Szép halni a becsűlet ágyán!

,Elő se hozza! - mond az asszony,

Mintha most is előttem állna:

Az a véres fő, az a dárda...

Hogy ereimben vért fagyasszon!

S mindig ugy tetszik: szomszéd ölte meg

Szegény jó Mártonom...

S ezt a fátyolt ön miatt hordozom...!

- Arcán bus köny pereg.

Aztán reá-veti

Könytől fényes szemét

S András lelkéig jár

Köny, pillantás, beszéd.

A vádló lelkiösmeret,

Meg az is: hogy talán szeret!

Azok a gömbölyű karok...

Szeme, mely sír és mosolyog;

Karcsu termet, lágy szőke haj.

Hókeblén a fekete csipke:

Hej nagy gyönyör, de hej nagy baj...

- És Andrást mindez lépre vitte.

Amint a násznak híre fut:

Több víz Lipót malmára nem kell!

Mihelyt előtalálta:

Rákiáltott, no bátya,

Most már hiszem, hogy bátor ember!