Angyal és lány

Szebb a lány mindennél, ami csak van,

Szebb bizonnyal, mint a mennyek üdve;

Vagy mért jöttek volna hajdanában

Lányt szeretni égből angyalok le.

Ott hagyák az égnek csillagékét

Pillantásáért a lány szemének

Ott hagyák a csillagok zenéjét

Lány ajkán ha megzendűl az ének.

Ázor angyal is ott hagyta a mennyt

S ifjú napsugáron földre szállott.

Szárnya vitte, mígnem egy kicsiny kert

Harmat ékben, hajnalpirban állott.

Reng üdén a lég, a csalogány szól,

Meglepetve állt meg Ázor angyal,

Mind e bájat már ő ismeré jól; -

Más varázslat rengi őtet által.

Hárslugasban összesímul az ág,

Közt egy tünde sugár szőke lányka,

Meglesést nem félő gondtalanság

Igézet gyanánt ömöl reája.

Harcra lép korlátozó mezével

Termetének minden moccanása,

A szellő is mézet lopni jő el

S csillan a báj egy-egy új világa.

Hasztalan védik fehér karocskák,

Hogyha csillagot csillag takar be,

Hogyha keccsel fedjük a kecset, hát

Ez ragyog most a másnak helyette.

Gyermekarcán a menny tükre látszik,

Tiszta szíve szerelem világa,

Sejtelemként mely ha vele játszik,

Rózsaszinű álom száll reája.

Ázor angyal nézi, nézi - végre

Láthatlan kéz vonja és letérdel,

Szárnya lágy szellőt legyint feléje,

Megcsókolja s mint villám repül el.

Felveti szemét a lány - mi érte?

Messze szélén a kék láthatárnak

Látja még az angyalt percenetre,

Mint éjjel ha csillagok szaladnak.

És az angyal csókja fáj, de édes,

Száz virág kél tőle a kebelben.

A világ mosolygóbb kedvesebb lesz,

A titoknak fátyola lelebben.

Értelmet nyer a szelek zúgása,

Alakot nyer a gyors röptű felleg,

Nincsen a földnek rideg magánya,

Elborítván tündértarka szőnyeg.

És az estve újra béköszöntött,

Ázor elhozá megint a csókot;

Szép arára bűvös álmot öntött,

Míg a hajnal pirral messze szállott.

Óh, de szűnknek nincs megnyugovása,

Mely betöltse, nincsen üdv elég nagy,

Még a mennynek is lehull varázsa,

Teljesűletlen vágyat ha nem hagy.

„Teljes fényben egyszer lássalak csak,

Amint állasz Isten trónja mellett;

Vesszek aztán, hogyha kell, e vágynak

Kínja öl meg így - úgy hő szerelmed.”

„Por kebellel e látványt ki bírja?

Vonz a láng s a pille összeporlad.” -

„Óh arám, arám, nem nem,” sír a leányka

Lány könyűje angyalt is megingat.

„Hát legyen", s elfordult arculattal

Dicsragyogva szárnycsattogva ott áll,

Felsikolt a lány, ledűl s az angyal

Mint a villám már felhők között jár.

Nem jő többé csókkal látogatni,

Szende álom szűz kiséretében. -

S a leányka sokszor véli látni

Fájó kéjjel a jövő ködében.

Űzi őt világtalan világig

Őrülettel esd, kiált utána;

A világ zománca szertemállik,

Elhagyottság sulyosúl reája.

Végig sír a pusztán, néha-néha

Békopogtat emberek lakánál,

Majd felordít - és bömböl haragja

Tengerekkel hogyha zord csatát áll.

És az átokverte útazásban

Nem marad csak hangja, többi elvesz.

Ez röpül, röpül, nem tudni honnan,

Vagy hogy a mindenségben hová lesz.

Óh, de szél-árát ki sírni hallja,

Megmeredve elborzad magában!

Mintha érintné őrűlet árnya

S értené, hogy abban mennyi jaj van.

Ezredévek múltak - néha-néha

Mostan is jő még angyal le hozzánk.

Bóldog az, ki messze nem riasztja,

Kő a szív, angyal melyhez sosem szállt.