Annak sírján, kit ő szeretett

Ki nem irigyeltem királyokat,

Irígyed voltam, jó halott.

Kit egyre csalt az élet, a halál

Nekem elégtételt adott.

Régen por és árnyék vagy már, aki

Szeretve voltál általa;

Koporsód nyílt meg épen, amidőn

Nyílt volna mennyed ajtaja.

S én, mint győztes, ellene fölé,

Sírodra téve lábomat:

Én élek, és te halva vagy! sivár

Diadalom e gondolat...

És mégis... hogyha tán szivembe lát

Köröttem lengő szellemed,

És látod benn a kétely ördögét,

Mely gúnyosan vigyorg, nevet:

Úgy szánakozol e diadalon!

Míg bujtogat a gyáva ész,

Szivemben őrjöng ádáz bosszuvágy,

Kétségbeesvén, hogy nem élsz!

Oh, szólj, felelj, oszlasd el kételyem!

Sirodba zárva a titok.

“Ki hallgat, az megegyezik”... De nem!

Hiszen nem szólhat a halott!

Ó, por, hamu e koporsó alatt...

Szél, mely suhansz e hamuval,

Fű a holt ajkból, ha az összeért

Az ő legédesb ajkival:

Im itt egy ifju élet, az enyém!

Ha elcserélhetnők a sort:

Éledjetek föl, s legyek én a por,

Mit a mohó szél messze hord!...