Annára gondolok [1]

Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból

Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,

Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor

S a mosolygós borág bús dértől harmatos?

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,

Mert görög nap derűt nem csókol rá soha

S azért olyan beteg a szemed égi színe,

Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?

Kit víg majálisok szőke tüzei híttak,

Ki annabálokon nézted a táncokat,

Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,

Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad?

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,

Vannak szőke habok és víg majálisok

És annabáli csók is csattan még az éjben

És vannak ó borok és vannak víg ivók!

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,

Tán szőke fürtein feledted nagy szemed,

Talán te is, te is Anna hajához értél,

Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.

A körtánc a mezőn s az evoé oda,

A kacagó szatír hiába fújja sípját,

Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa!