Annyi ábrándtól remegett a lelkem

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,

annyi könnyű nő mosolyát imádtam,

most egy dalt neked, ki az éjek éjén

vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szerető cselédem,

élettől nehéz, viselős a bútól,

régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,

mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy

titkaimmal is, ki tudod a percet,

melyben angyal száll le kopott szobámba,

s rezzen a hárfám.

Sírva élő és mosolyogva játszó,

szörnyű színpadon suhanó szinésznő,

mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk

és a torokgyík

fojtogatta már csecsemő-fiunkat,

lázmérő ingott ideges kezünkben,

s összeforradtunk, keserű kötéssel,

egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,

kisszerűen jársz a szegény lakásban,

látlak a konyhán, szomorú sziveddel

ülni szerényen.

Tűvel, ollóval, kopogó gyűszűvel,

összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,

gombok-gondok közt, mosolyogni némán

arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád,

s arra, ami jő, az iszonytatóra.

Ámde én, költő, az időre dörgök,

hogy ne rohanjon,

s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,

klasszikus szóval, valamint a régi,

őrködő anyát, szigorú szemölddel,

bús koszorúval,

aki áldottan megy előre árnyak

és kígyók között, a gyerek a karján,

fölszegett fővel, hihetetlen úton,

nagyszerü hittel.