[Annyit szenvedtünk hogy hínni se tudunk testvéreim...]

Annyit szenvedtünk hogy hínni se tudunk testvéreim

én is még nem régen azt mondtam magamban, örökké tart

a Poklok uralma a földön, és szomoru dalt

pedzettem a szörnyü jövőről melyben minden év

uj termést hoz a halálnak és minden tavasz

uj nemzedéket az ágyuk elé, és csak az

aki nyápic és gyáva, érhet teljes kort

sebezhetetlen, a nyápic és gyáva uralkodik

anyák a bölcsőben nyomorítják el kisdedeik

és volna egy szó amit senkise mondana ki

bár mindenki lelkében égne és iszonyu

némaság ülne a földre, s a háboru

cikázna rajta keresztben mint egy seb

mint egy örök és gyógyíthatatlan hasadás

és nem volna érdem és nem volna cél és nem volna más

élet se kultura mint ölni és halni de addig is

nem törődni csak színi az ingyen pillanatok

borát, s fölvenni mind ami véletlen kamatot

ad az élet minden szolgájának - egy pillantást

egy ölelést, és hosszu vágyra kurta gyönyört

s uj hosszu vágyat, hogy édes kinba fojtsa gyötört

lelkünkben azt a szót, ami nélkül néma a föld

bár millió ágyu szólana rajta, azt a szót,

mely addig ült születetlen a milliók

nyelvén, míg elbénulva a feledés sötét

vánkosai közt, mint tompa vágy maradna csupán

kinos akarat - vak mozdulat valami után

amit nem tudunk, - kínnak a kínhoz melytől szivünk

holttá zsibbadt mert szegény testvéreink

tépett karja és lába és feje kering

bús levegőnkben s vakká ég szemünk a meleg

vérpárában, s ahová nyulunk, csupa vér

tapad kezünkre s az ujuló ég s föld nem ígér

ujat és jobbat, se tavasz se nyár, és a század jár

és azt hisszük már, természetes ez és rendeltetés

örökké ölni - mert ráborúlt a nagy feledés

arra a szóra - és már kimondani bűn,

elgondolni nevetség - ó rettenetes!

nem! nem! mondjuk ki! gondoljunk szüntelen

csak erre: béke! béke! mily kincsverem

nyíl e Szezámra! Szabadság! Szeretet!

Emberség! Béke! izleljük ezt a szót,

és borzongassa ajkunkat mint egy csók

e drága balzsam! Magyarok! Emberek!

Emberek végre! - Ne hagyjuk ezután

elvenni tőlünk ezt a szót! Hegy csucsán,

a legmagasabb hegy csucsán épitsünk templomot

ennek a szónak hogy mindenki lássa meg messzirül

és ne maradjon senki kit elkerül

a nagy Tanulság, szégyen vagy fájdalom

de mindig szemben, és mégis szeliden

emléke legyen, de ne legyen

rajta semmi a Multból: a holtakat

feledjük el ma; feledd ma el dalom

kikre gondolni is forradalom

feledd el emlék a szegény hősöket

s ami elveszett, az arany s a vas

kincseket, és minden nincseket, és mutogass

szelid de mégis hatalmas képeket.

Életet, termést s mind a négy oldalad

boldog szobrokkal égjen a nap alatt.

Egyik mutassa a földet és ekét -

és a parasztot, s madarak seregét -

mögötte szállni - s asszony és kis gyerek

várja ebéddel - a másik oldalon

szőllőhegy álljon, szüret és vígalom

tavalyi borral - mámor szülessen ott

tánc és müvészet - harmadik kerülőn

torony épüljön, fellegeket szelő,

munkások hordják köveit, és tudós

mérnökök mérjék ég felé, Babylon

vakmerőségével; negyedik falon

két szerelmes legyen, gerlepár, csók

és a leánynak kezébe’ virág

és a fiunak gyümölcsös ág!