Anyák

Már a szemük oly szörnyü nagy,

hogy megijed, ki belenéz,

s szemük alatt sovány gödör,

amelybe rémek alszanak.

Oly vékonyak, akár a rongy,

tejadó mellük elapadt,

könnyes szemük kiszáradott,

kezük, mint a kardpenge oly

éles, határozott, kemény,

s uruk sóhajtva néz reá,

a kézre, amely puha volt,

az álmok lágy párnája volt,

s nem ismeri fel a kezet.

Nem is nők többé, férfiak,

álmos, sebesült katonák,

fejükön fekete sisak,

a szenvedés, a vassisak.

Mind egyformák ők: az anyák.

S ha lenne egy találkozás,

leülnének a földre ők,

a föld anyái szeliden.

S azt mondanák: igen, igen.

Bólongnának: igen, igen,

vádolnának: igen, igen.

Így csak járkálnak szótlanul,

s nem tudják merre, mért, hová,

nem tudják soha, mi a hír,

nem tudják, éj van-e, nap-e.

Csak néha emelik kezük,

hogy megállítsák, ami megy,

a szörnyűséges valamit,

miről remegve hallanak,

ha ujságot olvas uruk.

Csak néha kelnek fel búsan,

ebédidőn, s berontanak

oda, hol a fiuk lakott,

s az üres ágyba keresik

eltávozott kisfiukat,

az üres égbe keresik

az istent, aki nincs sehol.