Anyám nevére

Hajnalka volt az édesanyám,

hajnalra születtem én.

S lelkemben már ily fiatalon

nincs hajnal, semmi remény,

nincs hajnal, semmi vidámság,

nincs hajnal, nincsen öröm.

Hajnalka volt az édesanyám

s csak alkony az örököm.

Hajnalka volt az édesanyám:

Kedélybeteg, árva nő ma;

Mióta meghalt édesapám,

házunk oly szomoru, néma:

Mióta meghalt édesapám,

házunk oly hallgatag, árva:

Gyermekkoromba’ - szegény fiú:

e házba valék bezárva.

Novemberben születtem én,

Hajnalka volt az anyám:

Ah, annyi gondja volt, szegény,

hogy gondolt volna reám?

Hogy gondolt volna fiára,

ki titkon búra hajolt?

(Hajnalka volt az anyja, de ő

November gyermeke volt.)

Síromra, ha meghalok, ez jön:

»Itt nyugszik az, ki nem élt:

Nem nyúlt az eléberakotthoz,

jöhetleneket remélt.

Világa nem a nap vala,

csak a kölcsönfényü hold:

Hajnalka volt az anyja - de ő

e hajnal alkonya volt.«