APÁM

Beszélik róla: különös, nagy szeme,

Opálos, idegen, északi szem,

Távolba révedt mindig. El tudott

Babrálni félnapon egy tő virággal,

Hozzáhajolt - s a gyönge, finomult,

Kényes, nagy szirmok küzködő illatát -

Az asszonynak is - a lelkét kereste.

Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést.

Az emberekkel is erőlködött,

Dús lakomáin csillogott az asztal,

Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok

Kristálytüze oly mélyen, lángolón

Aranylott. És ő kedvét lelte benn,

Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz.

Ám később, mikor egyre harsogóbb,

Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst,

Szidták a kormányt a megyés urak.

Tíz is beszélt - és trágár, durva tréfán

Kacagva dőltek el -, baráti csókban

Ellágyultan dadogtak majd, amíg

Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal.

Oh - akkor oly zavart lett, oly merengő,

Elnézte őket fátyolos, bús szemével,

S érezte, hogy csak ő a magános itt.

Aztán füttyentve hívta be hű ebét.

Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult.

Ölébe téve az okos, nemes fejet,

S a szürkülő borgőzös reggelen

Amíg simogatta - egymásra néztek.

Mondják; később én lettem szemefénye.

Feledte értem a híres virágait,

Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt,

És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött.

Mennyit virrasztott kis betegágyamon!

S amikor egy nap, senkitől nem tanulva,

Le tudtam írni először két betűt,

Magához vont és súgta: "Így, kicsim!

Mire te felnőssz, más lesz a világ!"

És akkor jött a kór, s ő haldokolt

Sokáig, bizton tudva végét.

És nem volt sokkal idősebb, mint ma én!...

Mondják, miattam gyötrődött éjszakákon,

Ha rámnézett a keze ökölbe szorult.

"Koldus leszel!" - szólt s elfulladt a szava -

"Mért nem lehettem éretted fukar!"

Oh, édesapám, ha tudnád, hisz semmi az!

Ha nem lett volna soha nagyobb bajom!

De látod, a világ se változott azóta;

Mennyire nem volt igazad, apám!

Most hallom a hírt - oly gyepes a sírod.

Bókol a márvány s az aranyos betűk

Lemosva mind. Oly régen jártam arra,

És minden évben vannak záporok.

Mennyi vihar! Oh, hányat megértem én,

S az élet, apám, milyen nagy zürzavar.

...Ha látnád, igen, már van kis unokád,

Fényesszemű, hangos, eleven csöppség,

De szeme oly más, mint a tied s az enyém!

Így jó. Mert fognak még jönni viharok!

- De hátha más lesz a világ, mire felnő?

De milyen régen is alszol már te lenn!

Nem voltál sokkal idősebb, mint ma én,

S aranybetűid az idő mind lemosta,

És hallom a hírt, oly gyepes a sírod!

Elvihetem-e még egyszer virágaim?

Ki tudja?! Az élet olyan nagy zürzavar,

És én olyan fáradt vagyok - apám.