APOTHEOSIS.

Nyugosznak ők, a hősfiak,

Dúló csaták után,

Nyugosznak ők, sírjok felett

Zöldell bokor, virány;

Zöldell bokor, zöldell virány,

Mert vérök öntözé.

És hálakönnyek hulltanak

Az égharmat közé.

Csatájok nem volt pártcsata

S ábrándos képzelet,

Mely dúl alkotni várait

A köz romlás felett:

Mely poklok mélyiből idéz

Viszályok angyalát,

Hogy vérszínnel borítsa be

A béke hajnalát;

Hogy nyomdokán lángvész, gyilok

Rablás pusztítsanak,

S a század szebb reményei

Sírokba hulljanak.

Csatájok a védelmezett

Népjog csatája volt,

Melyet szent eskü, szent kötés

Ellen zsarnok tiport.

Keblökben a köz érdekek

Szerelme lángola,

Karjokba’ tiszta honfitűz

Szablyája villoga.

Vad kényt, zsarnok-parancsokat,

Láncot nem tűrtenek,

S Szabadság, te szép égi lény,

Érted vérzettenek.

Vérzettek és elhulltak ők,

De győzödelmesen:

Tettök sugára átragyog

Időn, enyészeten.

Dicsőség bájvirágai

Vérökből termenek,

S sírjokról nagy világba át

Hírszellők lengenek.

Márványlapokra tettöket

Örök betűivel

A történet komoly szavú

Múzsája vési fel.

Mint vítanak, mint estek el

Szabadság harcain,

Beszéli a vándor rege

Utódok ajkain. -

Hazájok most bús temető,

Népetlen pusztaság,

Paloták és faluk helyén

Fű nő s fenyérvirág.

Kiket megkímélt a halál,

A férfi bajnokok,

Vagyontalan földönfutók,

Hazátlan vándorok.

Roppant zajongó várasok

Utcáin hallgatás,

Sápadt nők arcán síralom,

Bánat, szívszaggatás.

Romok között erőtlen agg

Apák lézengenek,

Kik egy jövő szebb kor felől

Kétségbe estenek.

Ti gyászló nők, őszűlt apák,

Gyámatlan magzatok!

Elgázlott honnotok felett

Szűnjön siralmatok!

E porba omlott szép haza

Fel fog születni még,

Van bíró a felhők felett,

Áll a villámos ég.

Az ész mindenható tüze

Támad föl ellene,

S a zsoldos szablyák ezrein

Győz a kor szelleme.

E síri gyászolás öröm-

Hangokká változik,

Keresztüldörgi a hazát

Kelettől nyúgotig:

S hol legtöbb honfivér lepé

A harci síkokat:

A népszabadság ott tenyészt

Legszebb virágokat.