ARANKA

Lágy szellőben habzik a rét,

Gyors patak fut rajta végig,

Mely üdítő hüs habokkal

Önti el gyakran mellékit.

Nyilt virágtól, zsenge fűtől

Van mosolygó ifju képe;

Hangjában száz pitypalatynak

Mintha szólna, mintha élne!

A táj fényes pillangói

Szálldogálnak, nem pihennek,

Mint mosolygó édes álma

Boldogságnak, szerelemnek. -

Elvégzé a nap futását,

Csendes alkonyszellő támad,

Hosszu árnyék-óriások

Futják be az esti tájat.

A rét szélén vándor áll meg,

Szántóföldnek ért kalásza...

Olyan fáradt! messziről jön,

És szállást kér éjszakára.

S im a füvek összesúgnak:

Csak miatta baj ne érne...!

De egy kapzsi észrevevén:

Összevissza gázol érte.

S a kalászt elútasítják:

Kérjen szállást a rokonnál

Itt a szomszéd búza-földön; -

- S ő szegény, a parlagon hál.

Jött a rózsa másnap és mond:

Ékes kert az én lakásom;

Ah! de ott régóta sínlek:

Itt remélem gyógyulásom!

Kedves a táj, tiszta a lég,

A pacsirta ajka csattog; ‘

S ti rét kedves jó virági,

Magatokhoz befogadtok!?

S rét virági összesúgtak:

Mit? e rózsa ide készül?

Hogy ne lásson senki minket

Szemcsábitó kellemétül?

Mivé lesz a sárga pimpó?

Szarkaláb és a demutka,

Sárkereppel, lóherével:

Mily mellőzött sorsra jutna!

És be nem fogadva őtet,

Visszatért a sinlő rózsa,

És a szellő nemsokára

Bús halálhirt hoza róla.

Harmadnapra jött aranka;

Nyomorultra nézni is kín!

Ezer szálu vékony inda, -

Tört, lombatlan és viaszszín.

Igy esengett, igy panaszlott,

Érve a rét hancsikához:

Nincs a földön maradásom,

Minden irt, bánt, üldöz, átkoz!

A szőlő s a kert vidékin

Meg sem engednek fakadni!

Ha a szántóföldre mégyek;

Tüzzel, vassal irtanak ki!

Élek kinos bujdosásban...!

Igy beszéle, felsohajtván:

Csak szabadna meglapulnom

Valahol a mesgye partján!

Összesúgtak fű s virágok:

No lássátok... istenadta!

Mily inséggel küzd az ember

Gyülölségének miatta!

Ah, fogadjuk be magunkhoz...!

Nem hasznos fű és nem is szép;

- Megsajnáltunk jó növényke;

Ne szorongj ott, jöszte errébb!

Maradj köztünk lakni! Itten

Ösmeretlen a csoroszlya,

Üldöző kéz nincs utánad

Hogy indáid tépje, fossza.

Meghalunk bár, - rendre dőlünk,

S zordon télnek zöldje nincsen:

De az uj élet csirája

Élve szunnyad gyökeinkben.

És helyet fogott aranka.

Oldalán a vézna szálak:

Mint megannyi éhes kigyók,

Szerte-kusztak, szerte-másztak.

Mig a föld alatt azonkép

Száz gyökérszál futva széjjel:

A rétségnek más vidékin

Bútt fel átkozott fejével.

S bármi érje a kaszálót,

Megzabáljon, vagy kiégjen:

Semmitől sincs veszedelme,

Semmi sem fog e növényen.

Fű, virág mig hervadoznak:

Ő gyarapszik, sarja búja;

Ezt elnyomja a növésben,

Azt helyéről is kitúrja.

Szük keblű volt, nem hozott irt

A valódi szenvedésre;

S érdemetlennel tevén jót:

Nagy a rétnek bünhödése!

Mintha a tüz érte volna,

Sárga folttal képe tarka;

Hasznos fűveit gyököstül

Irtogatja ott aranka.

Sárga színével világít

A siralmas pusztuláshoz...

Terjed, sarjad, foglal, akit

Minden irt, bánt, üldöz, átkoz.