Arany János

Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak.

Végre megleléd a »független nyugalmat«.

Kivittünk, elsirtuk érted könnyeinket;

De egészen még se hagytál oda minket.

Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya,

Melyből arany és gyöngy került napvilágra,

Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven,

Mint a mikor napod még állt delelőben.

Halott volnál s mégis élsz, a hogy ma senki.

A dalt szellemajkad zengi, egyre zengi.

Szellem-hagyatékod, dús örökünk’ látva.

Kérdjük, hát lehetsz-e még jobban csodálva?...

Oh, de minő hang ez?... mily rikácsolások?...

Tudákos legények, nyegle rimkovácsok;

Éretlen gyerkőczök, nagyszáju vitézek,

Költőnek se tartnak s - nem tréfa! - lenéznek.

Rimfaragó voltál, még annál is rosszabb.

Nem irtál te másnak, csak professzoroknak,

Lomha vagy és száraz: szerénységed vétek.

Kiabáltál volna: nem igy itélnének.

Örök balladáid - mikor akad párjok! -

Mit nekik! Azt mondják: czifra faragványok

Csaba, Bolond Istók és a Toldi-hármas,

Szenvedély-hiányos diák olvasmány az.

Mesterem, bocsáss meg, hogy említem őket,

Hígvelejü, kongó nyelvöltögetőket;

Hogy a hihetetlent nem tarthatom annak,

Hogy Arany Jánosnak becsmérlői vannak.

Hisz’ régi igazság, hogy az égi napnak

Vakító sugára se gyönyör a vaknak;

Hogy poloska bűzlik a legszebb virágon.

Hogy semmi se szent itt, semmi a világon!

Lehetsz a legbölcsebb, mestere a szónak;

Kedvencze az égnek, társa Apollónak:

Lesz mindig szamár, ki utadba vetődik

S pajtásának hisz, ha hozzád dörgölődzik.