Arany János halálára

Nemrég hevült, ma sír minden magyar.

Hamar jött az örömre gyász, hamar![1]

Az ünnep árja még le sem lohadt,

Bú árnyékolja, népem, arczodat.

Egy hét különbség, vagy tán annyi sem.

Óh, nem gondolta akkor senki sem,

Hogy, míg a nagy lantosnak szobra támad:

Elérkezik végnapja Ossiánnak!

Mikor Petőfinek hódolt a nép,

Arany sugártól ragyogott az ég:

S hogy te lehunytad szempilláidat,

Ősz volt, hives, borongó őszi nap.

A természetnek sem volt kék ege,

Csak bús felhője, csak zúgó szele;

És sírt az ég egyhangu, méla cseppel,

Őérte, ki a végsők közt esett el.

Nem a költőért sírok. Ő mienk.

Fáradt, beteg volt. Jó, hogy megpihent.

A vén idővel versenyt szállani

Fognak dicső, mélységes álmai.

Mit szent magányban gondolt, érezett:

Azzal kezdünk egy új évezredet,

Óh, nem a dalnokért hull könnyem árja!

Az emberért! Ő szállt a sír homályba.

Dalodhoz méltó volt az életed.

Mily név illet meg? Hogy tiszteljelek?

Áldott, kit szűz erényed lelkesit.

Csak a pribék nem ontja könnyeit.

Ah, elvesztettünk! Már a sír takar.

Nem jő utánad, nem jön ily magyar!

Óh, légy velünk! Mindenha légy vezérünk!

A mig téged csodálunk: addig éljünk!