Arany Jánosnak

Áldom én is azt a bölcsőt,

»Mely magyarrá ringatott«.

Áldom én is azt a sorsot,

Mely szivembe dalt adott.

A dicső szellem világát

Áldom mindenek felett,

S dallom, a mi bennem eszme,

Dallom a mit érezek.

Szép az ének, szent az ének,

Drága kincs, ha nemzeti.

De a legszebb dal örökké

Általános, emberi.

Az igazság egy lehet csak

Valamennyi nyelveken.

Nagy leszen, ha lelke is nagy,

Ki müvész első helyen.

Kék egével ősz Homérosz

Valamennyi nemzeté.

Buskomolyság, mélaság is

Egy van csak: a Hamleté.

Bolond Istók mindenütt volt,

A hol ember szenvedett.

Nagy müvész, ki emberek közt

Feledi a nemzetet.

Gunykaczaj minden hazában

Don Quijotenak végzete.

Ember, hát nem kell kutatni

Küzködő Faust német-e?

A világ nyelvét beszéli

Moliére, a franczia

Harpagon, Alcest s a többi

Csupa kozmopolita.

Általános eszme s érzés,

Nagy, ha nem is nemzeti,

»Dalok korcsa«, melyben ez nincs;

Az igazság megveti.

Nép után nép küzd a létért,

Eltünnek a nemzetek,

Róma megszünt, csak Horáczban

Élnek még az emberek.

Népével van összeforrva

A nagy eszmék dalnoka.

»Mind tükör volt egymagából

Tűnt nekem föl nép s haza!«

Egy egész nép ilyen ének

S akkor leghatalmasabb,

Hogyha, bár forrása egy csak,

Mindenütt süt, mint a nap.

A tiéd is mindenütt süt.

Nagy vagy a nagyok között!

Nemzet ily naggyá sosem tesz,

Csak az eszme, mely örök.

»Két világ csodája,« fénye

Halhatatlan éneked,

Most magyar, létezni fogsz, ha

Nemzeted csak létezett!